A Harmadik Torony segít
Szerb Antal útinaplója Velencér?l
Velence dícsérete
Velence a világ közepe. Az egyik közepe legalább is, mert a világnak több közepe van, tengelye többfele hajlik és sok az egyedül érvényes igazság, számos az «egy a szükséges». A Szent Márk-téren a világ közepén érzed magad, és Rómában több helyen is, és Párisban a Place de l’Opérán. Londonban nincsen közepe a világnak, pedig London a legnagyobb város és a legnagyobb nép f?városa, mégis valahogy kint van a világ perifériáin, és nem középpont, nincs Szent Márk-tere, Valéry Larbaud joggal beszélhet London falusias magányáról. Aki a Szent Márk-téren sétál, tudja, hogy sétálása által valahogy funkciót tölt be, ott van, a Szent Márk-téren, a világ közepén, és hagyja, hogy a világ körülötte keringjen.
Velence a közelség városa. A legemberszabásúbb város. Itt cs?döt mond a nyugati kultúra fausti végtelenbe-törése, Velence nem «fejl?dhet», nem lehet nagyobb, mint amekkora, mert a rendelkezésére álló szárazföld minden izinkjét ?sid?kt?l fogva betöltötte már. És ez a szárazföld nem sok. A város bármely pontjára eljuthatni félóra alatt és majdnem mindenhová gyalog. Minden közel van és ami messze van, az is odajön tapintható közelbe: a nagy hajók ott állnak meg az utcák közt, házhoz jön az óceán. Ezért talán, hogy minden más városnál városabb, teltebb, otthonabb.
Alkonyodik a Molo el?tt a lagunán, a San Giorgio Maggiore, a Giudecca-sziget és a Santa Maria della Salute körvonalai kiélez?dve még inkább a táji és emberalkotta szépség iskolás példájává, ragozási mintájává, amo-amas-amat-jává lesznek. Mint egyébkor, a városon kiömlik a téglavörös-rózsaszín serenitas, ami örök maga-tudatlan nosztalgiaként él abban is, aki még sose látta, úgy hogy aki el?ször jön Velencébe, az is úgy érzi, hogy már látta valamikor.
San Marco titka
A hatalmas, klasszikus tér és a bizantin Szent Márk templom szerves egységet alkotnak, de logikailag mégis ellentmondanak egymásnak. A Procuranziák épületei és maga a tér: a teljességre ért európai kultúrát képviselik, – a templom pedig ?si, barbáran arany, primitív, Európa-el?tti, minden európai dolognál öregebb. Mikor ez épült, Európa még nem határozta el magát végérvényesen, hogy Európa legyen. Még Bizánc is lehetett volna bel?le.
A portálén olyan vasrácsokat látni, amikért ma egy falusi kovács is elszégyelné magát. Mily kezdetleges Szent Márk oszlopra állított oroszlánja a Molónál, és a szembenlév? oszlopon az a Don Quijote! És a templom mögött a két vörös porfir-oroszlán oly gyermekien esetlen, hogy meg kell simogatni a fejüket. Egyébként ezeket a vörös oroszlánokat mindenfelé viszontlátom majd Észak-Olaszországban, amint templomok el?tt gubbasztanak, szelíden, mintha alamizsnát várnának.
De mit számít a technika? Itt csak lélek van. A Szent Márk-tér nem nagyobb, mint a szegedi Dóm-tér, mégis micsoda grandezza, a körülményekhez, a velencei térviszonyokhoz képest. Ez a negáció adja meg a nagyszer?ségét: hogy mikor ilyen kevés volt a hely, nem szántak ekkora áldozatot hozni az önmaguk nagyszer?ségének. És ez a templom titka is: hogy mikor Velence még csak tisztás volt a dzsungelben, a koraközépkori Európában, már ennyi aranyszínt, munkát és szépséget tudtak áldozni Istenüknek és véd?szentjüknek. Ha ma épülne a Szent Márk templom, vajjon tetszenék-e, olyan ?szintén, mint mondjuk a firenzei Dóm? Nem tudom. A Campanile ma épült és az ember kissé szentségtörésnek érzi. De a Szent Márk templom nem ma épült.
Csak miért játsszák folyton a Donau-Walzert és a Denevért?
Zanipolo
Itt nyugszanak a dogek, had- és város-intéz? fáradalmak után. A templom el?tt Colleoni lovasszobra, az alapvet? lovasszobor, ehhez igazodik azóta is minden király és hadvezér szobra. De nem tudják utólérni a condottiere zordon férfi-tekintetét, és azt az egységet, amit ló és lovasa alkot, és amit méltán csodálnak annyira a m?vészettörténészek. Bent a Zanipolóban pedig láttam egy síremléket, amelyen a halott és a koporsója éppolyan elválaszthatatlanul egyek, mint a condottiere és a lova. Ez jobban megrendített: mert lovával nem mindenki jön együtt a világra, de a koporsójával…
Mulandóság. Velence már egyszer enyészetnek indult, a XIX. század elején, de azután megakadt ez a rettenetes folyamat. Meddig? Itt a Zanipolóban, a dogek sírja fölött, megint elfog a nagy, a leküzdhetetlen vízió, a közös látomás, amely mindnyájunkat gyötör, akiknek bels? ügyünk a történelem, ez a „visszafelé fordított prófétaság”. Eljön majd az id?, amikor a nagy városok palotáiban úgy fog teng?dni az iszonyúan megfogyatkozott számú lakosság, mint a barlangokban a barlanglakók. A folyamat kezdetét itt-ott láthatjuk már régi nagyvárosokban: Párisban a Place de Vosgeson, Rómában az Orsini-palotában, itt is, a Canal Grande küls?bb palotáiban. Eljön majd az id?, amikor szoba-konyhákra parcellázzák fel a Doge-palotát, és eljön majd az id?, amikor ezek a szoba-konyhák sem fognak már kelleni. Így halt meg az ókor is. Voltak századok, amikor Rómának nem volt több lakosa, mint egy falunak. Az Ember Tragédiájának eszkimó-jelenete még a természettudományos világban készült; ha ma írná Madách, bizonyára nem a sarkvidéken játszódnék le, hanem a Szent Márk-téren vagy a párisi Place de l’Opérán. Éva nem hó-kunyhóból mászna el?, hanem a Metro-lejárat romjaiból.
A minden-tudás és a közelség városa
Velence visszatér? tér Szerb Antal esszéiben és szépirodalmi munkáiban. Az a város, amelyet – teljes mértékben meg nem indokolható módon – a legközelebb érez magához. Giovanni Comisso Velencei kémek cím? gy?jteményéhez írt el?szavában úgy jellemzi Velencét, mint egy átlátható, az intimitás tereit megszüntet? várost: ,,…ablakodból pontosan láthatod, mi történik a szemben lév? lakásban, a velenceiek a szó szoros értelmében kiteregetik a nyilvánosság el?tt fehérnem?jüket. Ott lóg a kötélen két ház között, nemcsak fehérnem?, ágynem?, asztalnem?, hanem kabátok, nadrágok is, minden, az egész ruhatár.” Winterson Velencéjével ellentétben ez nem a titkok városa:
,,Ebben a városban nincsenek titkok. Mindenki tud mindenkir?l mindent. Ez a minden-tudás és mindenre-kíváncsiság ihleti kémeinket és nyilván megbízóikat is. Ha valakir?l nem tudnak semmit, az már gyanús is.” (10.) Ennek az is az oka, hogy a város mérete a XI. századtól kezdve nem igazán változott. Szerb A harmadik torony cím? kiváló esszéjében is kitér a változatlan kiterjedés közösségformáló szerepére, s a közelség városának nevezi Velencét; a legbejárhatóbb és ezért a legotthonosabb városnak: ,,A legemberszabásúbb város. (…) Velence nem ‘fejl?dhet’, nem lehet nagyobb, mint amekkora, mert a rendelkezésére álló szárazföld minden izinkjét ?sid?kt?l fogva betöltötte már. És ez a szárazföld nem sok.” Ezért is van az, hogy a város bármelyik pontjára el lehet jutni félóra alatt: ,,Minden közel van, és ami messze van, az is odajön tapintható közelbe: a nagy hajók ott állnak meg az utcák közt, házhoz jön az óceán.”
Egyéni és kozmikus létélmény
Szerb Antalnak a város iránti szeretete azonban mélyebb élményekb?l táplálkozik. Olyan eksztatikus otthonosságérzés fogja el a sikátorok közt, amire nem lel világos magyarázatot. Az olasz vicolók számára az autentikus lét er?tereiként m?ködnek. ,,Mi ez bennem, nem tudom. A sikátorok által kiváltott megrendülés oly mély, hogy nem tudom csupán a történelmi beállítottságú ember meghatottságának tekinteni; sokkal intenzívebb és ösztönösebb.” Ezek a tapasztalatok újrafogalmazódnak az Utas és holdvilág els? fejezetében, immáron a f?szerepl?, Mihály szólamába ágyazottan. A fõszerepl? egyedül, szinte alvajáró módján bolyong Velence egyre sz?kül? és egyre sötétebbé váló sikátoraiban. ,,Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a két szemben lév? házsort, a hallgató, nagyablakos házakat, amelyek mögött úgy gondolta, titokzatos intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel, hogy szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka.” A már-már elviselhetetlenül sz?k terek azonban nem töltik el szorongással vagy félelemmel. Épp ellenkez?leg: úgy érzi magát, ,,mint aki végre hazaérkezett.” Ugyanolyan tanácstalan e tapasztalat okát illet?en, mint az el?bb idézett esszé szerz?je volt: ,,Mi volt ez a furcsa bûvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt…” – kérdezi magától Mihály.
A város másik kivételes helye a Szent Márk tér, mely a gyalogló ott-létét és tetteit kozmikus távlatokba helyezi. A harmadik toronyban úgy beszél róla, mint a kiterjedésében szerény Velence pazarlóan tág centrumáról. Neki köszönheti a város, hogy a világ (egyik) közepének mondhatja magát. Rómának több ilyen helye is van, teszi hozzá, s Párizsban a Place de l’ Opera szintén hasonló élményekkel ajándékozza meg a sétálót: ,,Aki a Szent Márk téren sétál, tudja, hogy sétálása által valahogy funkciót tölt be, ott van, a Szent Márk téren, a világ közepén, és hagyja, hogy a világ körülötte keringjen.”
Velence mint az enyészet városa
,,Vajon eltörölte-e Velence azt a mocsaras, lápos lagúna-vidéket, amely fölé korhatag cölöp-posztamensei emelik?” – teszi fel a kérdést idézett esszéjében Hévizi Ottó, majd egyértelmûen nemleges választ ad rá. ,,Velence nem törölte el önmaga genealógiáját”- írja, s ez város-mivoltának egyik meghatározó vonása. Pontosabban: ez az, ami a városokat általában jellemz? tulajdonságok körén kívül helyezi. Hévizi abból indul ki, hogy ,,egy várost talán nem az tesz várossá, hogy kis helyen sok ember lakik sok épületben, hanem egy látszólag mellékes körülmény: a közök mivolta. Az, hogy mi van a házak, háztömbök között. Egy város attól város, hogy megpróbálja eltörölni, vagy legalábbis elvonni szemünk el?l a romlékony altalajt, az emberen túli eróziót visel? fundamentumot.” Ezzel szemben Velence olyan város, ahol szüntelenül kiütköznek a ház-közök, olyan beépített tér, mely nem próbálja palástolni organikus, a természet er?i formálta, s azoknak kiszolgáltatott talapzatát. A város látványa arról gy?zi meg a szemlél?t, hogy ,,egy ennyire elázott, alul-fölül locsolt várost nem lehet lakni”. Hiába tudjuk, hogy Velence cölöpökön áll, nehéz elhinnünk. ,,Velence a tengerrel való viszonya miatt hihetetlen.”
A víz, a föld és a k? (épületek) ilyen együttélése Szerb Antalt is töprengésre készteti. A tudás és a látszat nála sincs összhangban: ,,Nem tudom, mi volt el?bb, a víz vagy a ház. Gondolom, a víz: de hogy lehet, hogy a víz éppen ott kezd?dik, ahol a ház véget ér? A látszat az, hogy el?bb megépítették az utcát, azután beleeresztették a vizet.” (A harmadik torony)
(Benyovszky Krisztián)
A kiadó
El?ször jelenik meg önálló kötetben Szerb Antal 1936-os olaszországi útinaplója, melynek néhány jelenete az Utas és holdvilág lapjain kapott kés?bb költ?i formát. Város és tájleírások, kultúrtörténet, finom megfigyelések, és mindezek ellenpontjaként a harmincas évek Európája. Az Utas Velencéb?l Vicenzán, Veronán és Ravennán át jut el San Marinóig, hogy ráakadjon a Harmadik Toronyra, amely – még hiszi – segít átvészelni a szörny? kort, amelyben élnie adatott. A szöveghez korabeli fekete-fehér fényképeket válogattunk.
Szerb Antal: A harmadik torony
Magvet? Kiadó
Összeállította Kerekes Tamás
Tetszett?
Lásd az el?z? íráshoz f?zött megjegyzést. Üdv. Zsolt
Legutóbbi módosítás: 2009.02.17. @ 06:40 :: Kerekes Tamás afterman