Avi Ben Giora. : Konstancai nyár 5.

*

5.

 

Reggel arra ébredtem, hogy valaki kopog.

Először azt hittem a lányok, de az ajtóm nem volt bezárva. Ők még az ágyban feküdtek, és kérdően néztek rám.

– Maradjatok, majd én megnézem ki az. Különben mennyi az idő?

– Fél tíz múlt.

– Ki lehet az a vadember, aki szombat reggel, ilyen korán veri az ajtómat? – Persze sejtettük mindannyian, hogy senki más nem lehet csak Zeev.

Kilestem a kis kémlelőnyíláson. Nem tévedtem Zeev volt! Nem nyitottam ki, csak a zárt ajtón keresztül szóltam ki.

– Mi a francot akarsz ilyen korán? Menj vissza és aludj! Majd délután gyere le.

– Nyissad ki és engedj be! Tudom, hogy Mazal nálad aludt.

– És? Szabad ember, nem a feleséged még. Ott, és azzal alszik, akivel akar!

– Nyissad ki te szemétláda, ha nem akarod, hogy rádtörjem az ajtót!

– A szavaid válogassad meg először is! Másodszor ha be találod törni az ajtót, az két okból sem jó számodra: először is kissé nehéz lesz mert nem egyszerű fa ajtó. Másodszor, ha mégis sikerülne, beperelhetlek magánlaksértésért, és az sem ingyen lesz.

Egy pillanatra abbamaradt a kiabálás.

– Akkor is engedjél be, beszélni akarok veled – mondta most már más hangnemben.

– Hagyjál aludni, és délután, ha még mindig akarnál velem beszélni, gyere vissza!

Még morgott valamit, de hallottam, hogy a szomszédom nyitja az ajtót és Zeevet faggatja miért nem hagyja abba az óbégatást. Aztán csend lett.

– Mit akartok most lányok? Reggelizni már, vagy még lustálkodjunk egy kicsit? Ti vagytok a vendégek, ti döntöttök. Nekem teljesen mindegy. Terveztem ugyan, hogy lemegyek egy kicsit a tengerre, de nem annyira érdekes.

– Ez egy jó ötlet – kapott a szavamon Mazal! – Reggelizzünk meg, és utána menjünk le a tengerre.

– Na akkor ott a frigó. Talán található benne pár dolog. De kávém és teám biztosan van a konyhaszekrény felső polcain. Szolgáljátok ki magatokat, én addig összekapom magamat. Ha nem veszitek zokon, akkor kicsit elfoglalom a fürdőszobát.

Mire elkészültem már ott volt a terített asztal. Leültünk reggelizni. A két lány nem zavartatta nagyon magát, mert még mindég lengén voltak öltözve. Igaz én rajtam is csak egy szál sort volt, de ők meg bugyiban, és melltartóban. Megint kopogtak.

– Micsoda forgalom van ma itt! Maradjatok, majd én megnézem ki az.

Zoli állt az ajtóban.

– Bejöhetek?

– Tőlem igen, de várj, megkérdezem a lányoktól is.

– Persze, gyere csak nyugodtan, ha nem zavar, hogy lengén vagyunk még, és smink nélkül.

– Gondolom Zeev már volt itt nálatok.

– Naná, hogy volt! Ő vert fel minket egy félórája. Különben még szunyálnánk mi is.

– Szóval feljött hozzám azzal az angol „gyiklesőjével”, és megfenyegetett, hogy elvágja az én meg a te nyakadat is, amiért így elbántunk vele.

– Nálam csak az ajtót akarta betörni, mert nem nyitottam ki neki.

– Én marha kinyitottam és be is engedtem. Aztán Evelin segítségével sikerült kitessékelnem.

– Ne haragudjatok rám – kezdett bele Mazal – mindennek én vagyok az oka.

– Hagyd ezt abba légy szíves. Te most már befejezted vele. És nem voltál érte felelős sosem. Sokszor hozott kellemetlen helyzetbe, az biztos, de most már vége. Mondd Zoli, ha már amúgy is felkeltünk, van kedved velünk lejönni a tengerre?

– Erre gondoltam én is. Félóra, amíg mi is összekapjuk magunkat.

A lányok leszedtek, elmosogattak. Mazal már elkészült mire Zoliék lejöttek, de Sara még készülődött.

– Bocs, gyerekek, hogy rám kell várni. Mindjárt elkészülök én is, kiabált ki a fürdőszobából.

– Készülj csak nyugodtan. Megvárunk! Nem kell magadra kenni annyi kence–ficét, anélkül is jól nézel ki.

Sajnos már tele volt a tengerpart, mire leértünk. Csak két nyomorult napernyőt kaptunk, de az nagyon jól jött. Nyugágy nem lévén a törölközőinkre heveredtünk. Majdnem este hét volt mire felkerekedtünk, hogy megyünk haza. Azt is megvártuk, amíg a nagy vörös tányér alámerül a tengerben, sőt fürödtünk egy utolsót az “aranyhídban”. 

– Meglátogathatunk még máskor is majd Avi? – kérdezte Mazal és Sara

– Persze! Gondolom, át akartok öltözni, meg valamit közben összekotyvasztok.

– Azzal ne bajlódj. Mi Zolival már főztünk csak melegíteni kell. Tusoljatok le, aztán gyertek fel hozzánk.

Úgy is lett. Ettünk–ittunk és jól eltelt az idő.

– Na ma estére is itt maradunk nálad, de holnap mindenképpen elmegyünk. Katonaság tudod.

– Pedig ellehetnétek nálam, ameddig akarnátok! Igaz nem biztos, hogy sokáig kibírnám ilyen „inaktiv” állapotban, mert nem fából faragtak engem sem. Persze nehéz lenne a választás.

– Már miben? – kérdezték jót nevetve.

– Hogy kivel kezdjem, és egyikőtöket se sértsem meg.

– Azon egyszerű segítenünk! Sorsot húznál. Akár már most is megtehetnéd!

– Huncut vagy Mazal! Halasszuk el legközelebbre, mert bízni kell. Nektek holnap korán kell kelnetek. Én szabin vagyok, de lesz sok futkosnivalóm.

– És mikor lesz az a legközelebb?

– Hétfőtől két hétig nem leszek, de utána való hétvégén jöhettek, ha kedvetek tartja, bármikor. Nem kell bejelentkeznetek, az ajtóm nektek nyitva ál! Csak kopogjatok, ha be akartok jönni.

 

/folyt. köv./

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.