Vandra Attila : Nercbunda

Dani nagy meglepetésre készül… Leánykérés alkalmából…

 

Úgy kezdődött, hogy Dani erősen meghűlt. Az első penicillin-injekciót beadta neki a háziorvosának az asszisztensnője. Csinos fiatal lány volt, s könny? a keze, lassan adta be, s utána még meg is masszírozta a szúrás helyét, oszoljon el a gyógyszer, hogy ne fájjon. Dani szinte csalódott volt, hogy vége… Aztán elkezdte sajnáltatni magát, hogy éjjel nincs, ki beadja. ő megfizeti… Ildikónak is jól jött a mellékkereset, elvállalta hát hogy bejön, s beadja. Aztán ottmaradt egy kicsit beszélgetni. Másnap Dani azon kapta magát, hogy alig várja a penicillin-injekciót. Pedig Ildikó egy félórával hamarabb jött, „hogy legyen ideje előkészíteni”. Harmadnap addig beszélgettek, amíg már nem volt érdemes hazamennie. Negyednap már a pizsamája az injekcióadás elengedhetetlen kelléke volt… Aztán rájöttek, hogy drága két háztartást fenntartani. Ildikó felmondta az albérletét, s Danihoz költözött.

Kettesben töltötték a karácsonyt. Dani óvodás korától árvaházban nőtt fel. Szüleit autóbalesetben vesztette el. Az árvaházban is megünnepelték a Karácsonyt, de… Szóval hiányzott a családi meghittség abból a hangulatból. Karácsonyfát kellett díszíteni, valakinek ajándékot kellett venni, valakinek, akinek kiléte sorshúzással dőlt el. S kaptak egy csomagot is, a pedagógusok kedvesek voltak, de…

Ildikó kilencedikes volt, amikor édesapja elhagyta őket, s eltűnt. Valahova külföldre ment, azóta se hallott felőle. Édesanyja négy éve ment újra férjhez. Mostohaapját annyira gyűlölte, hogy még a városból is elköltözött, hogy ne kelljen vele találkoznia. Három éve nem ment haza karácsonyra, mióta féltestvére megszületett. Hiányzott neki az igazi karácsonyi hangulat, nagyon kitett magáért. Dani eleinte gépiesen vett rész a készülődésben, nem igazán látta az értelmét, de az a Karácsony este… Azt nem lehet szavakkal leírni… Az meglepetés volt. De akkora, amekkorában még nem volt része életének abban a részében, amelyre vissza tudott emlékezni. Ám emlékei kezdtek visszatérni, mint egy gyógyuló amnéziásnak. Szerre jutottak eszébe kedves emléktöredékek, kora gyermekkora Karácsonyairól.

Eddig is szerette a lányt, de ez a Karácsony tudatosította benne, hogy vele akarja leélni életét. Elhatározta, hogy a lánykérésnek ő is megadja a módját. Egy nagy-nagy meglepetést okoz majd ő is neki. Valami nagyon különlegeset kellene kitalálnia. Napokig töprengett, mígnem egyik nap meg nem látott egy szőrmebundába öltözött lányt. De jól nézett ki! Ez Ildikónak is jól állna… Megvan! Ez tényleg különleges ajándék lenne. Első útja a szőrmeüzletbe vezetett. Meg is látott ott egy nercbundát, szerelmes is lett belé. De az ára… Lehangoltan távozott. Miután meglátta azt a bundát, valahogy egy ezüstrókaprémből készült már nem tetszett neki. Sokszor vezetett el az útja az üzlet előtt, egyszer se bírta ki, hogy legalább egy pillanatra meg ne álljon. Egyik nap bement, megsimogatta, majd sóhajtva kifelé tartott. Már épp csukta be maga mögött az ajtót, amikor a következő mondat ütötte meg a fülét:

– S részletre nem lehet megvenni?

A többit már nem hallotta. Számolni kezdett. Ha részletre veszi, akkor szinte másfélszeresét fizeti meg a kamatok miatt. De ha havonta félretenné, mondjuk a fizetése felét… Na legyen, csak egyharmadát… Akkor is meglesz jövő karácsonyra! Sőt, egy pár jegygyűrűre is telne! De hogyan dugja el fizetése egyharmadát?

Ildikó advent idején még zokon is vette, hogy Danit szinte kényszeríteni kell arra, hogy részt vegyen a karácsonyi készülődésben. Minek… minek… De hát karácsonyra készülünk… Karácsonyeste először nem értette, miért van Dani annyira meghatódva. Megmosolyogta. Aztán, amikor Daninak eleredtek a könnyei, értette meg, hogy őt mitől fosztotta meg az árvaházi kegyetlen sors. Tulajdonképpen már rögtön az ünnep után észrevette, hogy Danit valami nagyon foglalkoztatja, s azt is, hogy kerüli a választ az erre vonatkozó kérdésre. Úgy gondolta, nem szekálja többet, majd előrukkol ő vele egyszer… Aztán arra figyelt fel, hogy mintha ritkábbá váltak a „kiruccanásaik.” Egyik este, amikor mégis vendéglőben vacsoráztak, Dani szokatlanul sokat tanulmányozza az étlapot. Magának mindenből a legolcsóbbat vette. Sohase voltak drága helyen, de máskor Dani nem garasoskodott. Aztán a piaci bevásárláskor kezdte átvenni az irányítást. Egyik nap össze is szólalkoztak. „Olyan lettél, mint Hagi Tudose!1” – fakadt ki Ildikó. Aztán este csak ? kezdeményezte a kibékülést, miután arra a következtetésre jutott, hogy Dani valamire gy?jt. Valami meglepetésre készül. De mire? Teltek a napok, a hetek, s?t a hónapok is. Ildikó abban reménykedett, hogy Dani valami álomszabadságon töri a fejét.

 

Egyre türelmetlenebbül várta a nyarat. Vajon mire készül Dani? Nagy volt a csalódása, amikor Dani el?rukkolt a szent-annai sátorozással… Először azt hitte tréfál, de tapasztalnia kellett, hogy ez egyáltalán nem vicc… Szerette Ildikó is a Székely-tengert, de már másra volt felkészülve. Kegyetlen csalódás volt.

Dani eleinte minden szabad percét számolással töltötte. Honnan lehet még lefaragni egy-két lejtő De úgy, hogy ezt Ildikó ne vegye észre! Ez volt a legnehezebb. A magyarázkodás, a kényes témák kerülése, a bujkálás. De végül minden alkalommal kivágta magát. Januárban nem sikerült a tervet teljesítenie. Februárban már igen. Márciusban már sikerült „bepótolni” a januári „hiányt” is. A januári bujkálás az kegyetlen volt. Lemondani a szokott kiruccanásaikról, s erre még megfelel? kifogást is találni… Minden lemondott program fájdalmas volt. S látta Ildikónak is rosszul esett. S aztán amikor még szóvá is tette… Minden ilyen pillanatot megszenvedett. De utána sikerélményként élte meg. Ez tartotta benne a lelket. Amikor már veszekedni kezdtek a pénzen, az már kegyetlen volt. Aztán egy nagyobb vita után, mintegy varázsütésre Ildikó mintha belenyugodott volna. De nem merte páholyban érezni magát. Nők napján szívfájdalommal nézte a gyönyör? rózsacsokrokat a virágüzletekben. Aztán sebzett lélekkel lemondott róluk… S amikor Ildikó az orvostól rózsacsokrot kapott, egyenesen féltékenységet érzett. De megkeményítette a szívét. „Túl kell élnem…” Még néhány hónap és meglesz… Meglepte, hogy Ildikó nem tette szóvá, s?t még csalódott is volt ezért… Rettegve várta a nyári szabadságot. Szorongva dobta be a Szent-Anna-i sátorozást. Szerencsére Ildikó mosolygósan fogadta, bár kissé furcsa volt a mosolya. Aztán amikor elkezdték a bevásárlást, lassan eltűnt az addigi pajkos mosoly az arcáról. Mintha csalódott volna. A Szent-Annán többször hallgatásba burkolózott. Dani szóvá tette, a szótlanságot, s kérdezte, mit hibázott, hogy tegye jóvá. „Nincs semmi bajom!” – tért ki az egyenes válasz el?l Ildikó, de a hanglejtése mást mondott. Nem valami jó hangulatban telt a szabadságuk. Ildikó többször is ingerülten válaszolt valami apróságért, majd hosszú hallgatásba burkolózott.

Hazatértük után Ildikó bevetette a tipikus női süllyedő hajó-technikát. Házassággal próbálta menteni a zátonyra futással fenyegető kapcsolatot. Na nem kérdezett rá amúgy direktben, csak úgy elejtett egy-egy szót. „Ha már úgyis annyi ideje együtt élünk..” „Talán kellene változtatnunk valamit a kapcsolatunk jellegén…” „Már sok osztálytársnőm férjhez ment…” Ezeket az apropókat még sikerült valahogy hárítania. Néha „nem hallotta”, néha kitér? választ adott, néha elterelte a beszélgetést, végszükségletében pedig bevetette „az úgyis csak egy papír” érvet. Ez még csak hagyján, de amikor gyermekekről kezdett beszélni, szinte lépre ment. Hiszen neki is voltak hasonló tervei! S szerette volna, ha az ő gyermekeinek, a kettejük közös gyermekeinek olyan Karácsonyaik lennének, mint a múlt évi… Jaj, nehogy most a végén rontsa el! Már nincs sok hátra, már csak… Sohase bocsátaná meg magának! Rámosolygott a szerencse egy munkahelyi projekt alakjában, melyben a részvételt felajánlották neki. Ha ez bejön, sok pénzt kap, de igaz, rengeteg túlórával járt. Elvállalta, de Ildikót kész tények elé állította. Eddig mindent megtárgyaltak, s hogy nem kérte ki egy ilyen fontos dologban a véleményét, az nagyon rosszul esett Ildikónak. ? úgy érezte, a válságban lev? kapcsolatuknak csak ez a túlóra nem hiányzik. Alig fogják látni egymást. „Egy hónap múlva nem lesznek majd többé anyagi gondjaink” – csúszott ki Dani száján. Rögtön akkora gombóc is lett a torkában, levegőt is alig kapott. „Nem a pénz minden” – felelte Ildikó, de nem akadékoskodott tovább. Dani megkönnyebbülve felszusszant. Már a napokat számolta Ildikó születésnapjáig, hogy akkor rukkoljon elő a nagy meglepetéssel, hisz az a pénz, amit e projektből megkap, az lehetővé teszi, hogy ne várjanak karácsonyig.

Egyik nap aztán rádöbbent, hogy nem tudja megcsináltatni a bundát, mert le kellene venni Ildikó méreteit. Ám a szerencse megint segítségére sietett. Kolléganője nagyjából hasonló termet? volt. Nincs más megoldás, Pannit beavatja a tervébe. Jöjjön el vele, hogy az ő méretére szabják a bundát.

– Te nercbundát akarsz csináltatni a barátnődnek? Honnan annyi pénzed? Kifosztottál egy bankot?

– Egy éve gyűjtögetem rá a pénzt – felelte, s elmesélte az utolsó év történetét.

– S ha nemet mond?

– Ejsze nem… Pedzelőzött már a házassággal, de én kitértem a válasz elől… Meg is sértődött…

– Te meg vagy hibbanva… – válaszolta Panni, de érződött a hangján, hogy szeretné, ha neki is ilyen hibbant párja lenne. – Jó, jövök veled. De aztán elmeséld nekem, hogyan fogadta! – fenyegetőzött.

Eljött a nagy nap is. Dani egy nyakláncot is vett, rátette a két jegygyűrűt, amelyekbe belevésette a nevüket, a bunda nyakába tette őket, s úgy tette a dobozba. Eljött hamarabb a munkából, hogy Ildikó előtt hazaérjen. Egész úton tervezgette, hogy miként bújik el, hova teszi a szalaggal feldíszített csomagot, s hogyan lepi majd meg a csodálkozó menyasszonyát. Az ajtó előtt hirtelen eszébe villant, hogy „Jaj, csak nehogy valamiért otthon legyen!” A keze úgy remegett, hogy alig tudta kinyitni a zárat.

 

Ildikó az egészségügyi biztosítótól visszafelé tartott a rendelőbe. Hogy utálom a bürokráciát… Csak ez ne lenne… – gondolta útközben. Meg-megállt egy-egy kirakat előtt, már úgyis csak a műszak végére ér be, kár sietnie. Dani úgyis későn ér haza, mióta ebben a projektben részt vesz. Mikor lesz már vége! Ha vége, akkor leül Danival beszélgetni, rendbe kell hozzák a kapcsolatukat. S szembesíti azzal, hogy gyanús neki, az a sok pénz hova megy el. Az utóbbi napokban hozzávetőlegesen utána számolt, sok hiányzik, s hónapok óta ez folyik. Öntsenek egyszer tiszta vizet a pohárba, ez a bizonytalanság a legrosszabb. Ha rossz hírrel kell szembesülnie, akkor legyen túl rajta. Vajon valami szerencsejátékot játszik? Van egy tartozása, amit titkol? Valami itt nincs rendben. Idáig jutott a gondolataiban, amikor bepillantott a szőrmeüzlet kirakatába. Mindig szeretett volna egy prémsapkát. Azt mondta Dani, hogy ha vége a projektnek, akkor az anyagi gondjaiknak is. Talán karácsonyra kiudvarolhatna egy ezüstrókasapkát… Mint például az, ott! S ahogy felnézett, nem jött hogy higgyen a szemének. Dani volt ott, egy nercbundába öltözött hölgy körül forgolódott. Felismerte benne Dani kolléganőjét. Dani benyúlt a zsebébe, s egy köteg pénzt vett el?, s odaadta az eladónak… Nem bírta nézni a tovább a jelenetet. Elrohant. Erre gyűjtögetett tehát a gazember… Egy érthető képpé állt össze az utóbbi év meg nem értett jelenségeinek mozaikja. Jelentést kapott a spórlás, az átlátszó magyarázatok, az elterelt beszélgetések, a házasságtéma kerülgetése, az olcsó szabadság, a túlórázás, s „ha vége a projektnek, vége lesz az anyagi gondjainknak is.” De ha szeretőt tart, akkor ű még mire kellett neki? Szakácsnénak és bejárónőnek? Hogy mossa a szaros fehérneműjét? S ő hogy megbízott benne! Minden férfi aljas gazember! Apja elhagyta őket, anyjának új férje csak kihasználja anyját, s zsarnokoskodik fölötte, a múltkori barátja is megcsalta… Kolléganőjének férje egy részeges disznó, meg is ütötte a múltkor. Még hogy ő kihúzta a szerencsés lottót Danival! Még hogy más, mint a többi! Még hogy…

 

Az előszobában Danit egy furcsa szorongó érzés fogta el. Le se vette a cipőjét, úgy ment be. Az Ildikó szekrényének ajtaja nyitva állt. Kongott az ürességtől…

– Úristen! – szaladt ki a száján. – Elhagyott! De miért? S hova ment? Sehol egy búcsúlevél. Hova, kihez mehetett?

Megpróbálta mobiltelefonon elérni. „A hívott szám jelenleg nem kapcsolható…” Kikapcsolta. Még a magyarázkodás lehetőségét is elvágta előle. A telefon mellől eltűnt a füzetecske is, amibe az ismerősök telefonszámát írták. A barátnőit se tudja felhívni. Futás a háziorvosi rendelőbe. Hátha elkapja még munkaidő lejárta előtt. S az orvos, a főnöke vagy a kolléganője hátha tud valamit.

Ildikó nem volt a rendelőben. A kolléganőjétől tudta meg, hogy felmondott. ő helyettesítette Ildikót, amikor szabadságon volt. Semmit nem tudott, csak azt, hogy néhány nappal ezelőtt kisírt szemekkel jött munkába. Nem akart beszélni róla, magába zárkózott. Aztán felmondott. „Hátha az orvos többet tud” – remélte Dani. Meg kell várnia a m?szak végét. Szerencsére nem volt sok hátra, de így is végtelenségnek tűnt.

Amikor az orvos felöltözve kilépett a rendelőből, hozzá lépett. A máskor rendkívül kedves orvos jegesen fogadta:

– A műszakom lejárt, ha orvosi problémája van, jöjjön holnap.

– Nem orvosi, hanem személyes probléma, azt szeretném megkérdezni, hogy…

– Önnel nincs mit tárgyalnom. – s otthagyta.

– Doktor úr, látom, hogy valami történt, de halvány gőzöm sincs, hogy miért haragudott meg rám. Szeretnék találkozni vele, hogy tisztázzam.

Az orvos még csak válaszra se méltatta.

– Doktor úr, ma akartam megkérni a kezét. Karácsony óta készülök erre…

Az orvos egy pillanatra megállt. Néhány pillanatnyi habozás után csak annyit mondott anélkül, hogy megfordulna.

– Fura egy kívánság. Mindazok után…

– Nem tudom ki, és mivel feketíthetett be. Bármiről lenne szó, tiszta a lelkiismeretem. Egy éve, minden gondolatom csak ő volt…

– Senki, a saját szemével látta.

– Mit, az istenért? Egy éve mindenről lemondtam, még a nyári szabadságon is, spóroltam, hogy kigy?jtsem arra a meglepetésre a pénzt, amit ma akartam átadni neki…

Az orvos megint habozva állt meg, majd megfordult.

– Milyen ajándékra?

– Egy nercbundára, egy nyakláncra és két jegygyűrűre.

– Azt neki vette? Akkor… – fordult vissza az orvos, de akkor már Daninak is összeállt mozaik. Ildikó megláthatta az üzletben, amikor tegnap Panni felpróbálta a bundát. S azt hitte, hogy neki veszi.

– Muszáj beszélnem vele! – hogy tisztázzam. Könyörgöm, segítsen! – Ahogyan az orvos elszürkült arcára nézett, látta már, hogy szívesen segítene, ha tudna.

– Tegnap sírva jött munkába. Kivette a maradék szabadságát, s felmondott. Elment a városból, hajóra akar szállni nővérnek. Ennyit tudok.

– Jaj, neee! S akkor hogyan tisztázom vele? – Épp egy pad mellett menetek el. Dani lerogyott rá.

– Szinte egy éve készülök erre. Mindent erre áldoztam. S most minden füstbe ment. Elvesztettem, örökre…

– Jobban tette volna, ha hetente vesz neki egy szál rózsát… Nem tudom miért féltettem a kapcsolatukat. Egyszer mondtam is Ildikónak. Csak egy rossz megérzés volt. Most már tudom. Mindketten mindent egy kártyára tettek fel… Mennyország vagy pokol…. Csoda lett volna, ha e pillanat nem jön el…

 

1 A román irodalomban a fukarság szimbóluma, Barbu Ã?žtefÃ?Æ?nescu-Delavrancea novella-figurája, a Molière Harpagonjának megfelelője.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.08. @ 16:37 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 724 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.