Érett asszonyok
erős kezekkel
göngyölnek
vaskos rúdformára,
sűrűjét túrónak
a lágytésztába,
Vihognak a nagy szemű
manga lányok.
Szőrök szúrják a kiscicájok’
Ha szél se fúj,
Vajh’ mitől libben
a kisszoknyájok’?
Ölelésben sóhajából
Feszes kebel dagad,
Öléből falják lovaim
a mézízű parazsat,
Megduzzad minden,
Levethető szemérem
keresztcsontján
Járja táncát
Hevülő lihegésben
kegyes halál
agyaknak,
Kapcsoló a kéjnek
Más ingerek hajtanak
Belülről jön elő a kívül
Mint nappalok az éjnek.
Ágy körül
ólálkodó lidércek
hajamba ha bele-belekapnak,
a félelmes árnyak
aludni nem hagynak
álmodnék már,
nem baj, ha
csak hazugot
keresném vissza
vagy előre
azt a nyugodt
zugot,
hol
szeme sem réved távolabbra,
mint hogy most állok
hátrahagyva,
hol
nem táncol ki
ölelésből,
lidérceim nem vihognak,
a langy sötétből
őt csalnám most
csontra vert húsketrecembe,
vitorlámnak vetve szelet,
vihar vánkos tengerekre,
Születek és szülök
a magam árbocán feszülök
Mindenestül
költözik fejembe,
Táguló szeme,
az én szemembe,
Csak
most rémlik minden,
Hogy ismerem,
Hogy háltam már ölébe,
Vagy csak úgy
fontam magam
köréje,
Erős háttal
merülve
szelíd szégyenébe,
A rajta csüngő
Gyermek sóhaj zenéje,
Mi voltam,
Csak most látom,
Mi megmozdít,
Benne ott van,
***
Mindig más,
most épp te,
én meg
mindenhol vagyok,
látod,
körbeveszlek,
mint medrét a folyó,
töltöm ki e földi formát,
mutatom,
meggyúrva éltem,
minden szobrát
Mint madár,
az égen úszok
veled,
hazug a szád
és
elárul szemed.
Illusztráció: Kabar Vivien: A Múzsa bánata II.
Legutóbbi módosítás: 2009.01.08. @ 09:45 :: Molnár Zsolt