Molnár Zsolt : A Váci Duna

 

A Váci Duna az alkonyatnál falta a Napot.

a lég lángmadarainak fényes sugártollai közt

Sodorta mindenütt a vízszagot.

Zsebre tett kézzel, nyeglén hunyorítottam

a délceg horizont vakító arcába.

A fényen keresve árnyakból réseket,

Próbáltam kivenni, túl a láthatón mi lehet.

 

Hirtelen lódobogás, konflis kerekek

ütemzakatolása törte meg csendemet.

Elegáns fedetlen fekete konflis utasa

hogy meglátott,

Sétabotján magát támasztva meg, felállott,’

Cilinderét érintve köszönt felém.

Aggkorában is elegáns Krúdyt véltem látni én.

 

Adjisten bátyám! – kiáltottam tisztességgel

Még élünk!- az égnek is rebegve hálaszót,

Békesség, áldás, bor, búza, deres halánték,

Fiatal szerető, ezüstgomb selyeming, keszkenő,

Illatos fehérgyolcs lepedő, fényes kamásli,

Bévül batiszt fejfedő, rúzsmázas cselédlány,

Operettben a kékdolmány, csicseriborsó,

Csigalépcsőn szökellő kék máslis bakfis,

Nyuszkabőrrel fizetett kényszerű vámbaksis,

 

Krúdy mosolyodott szavaim hallatán,

Legyintve, felőlem tartva tán, hogy „sarlatán”,

Ej vereskókis’beszéden tartóztatna szemérem!

Hogy nem evett vón’ meg a pünkösdi Majmolic,

Eb ugassa kancahátán, kardot visz,

Úrhatnám jobbágyfatty

Tán azt hiszed költő vagy?

 

Aztán derengtek más fényes keretek,

Foglalva bennük, megint más képzetek,

Elmevásznamon moccanó mesét mázoló ecsetek,

A konflist ringató macskakövén mi megesett,

Komor, értő arcot csinálva magamnak álltam ott,

Lírán a muzsikát, vásznakon ecsetet,

Mindent mi áthatott,

Rejtve el az ábrándos gyermeket,

Mikor idegen szem úgy méreget:

„Ez az éberálmodó, vajh ki lehet?”

Legutóbb szerkesztette - Molnár Zsolt
Szerző Molnár Zsolt 87 Írás
Bonyhádi bohèm, - tollforgató. A 80-as èvekből itt felejtett valaki.