Péter a lány szemébe nézett, és a kék szempár megb?völte ?t. Soha nem látott ilyen tekintetet, amely ennyi szelídséget, jóságot sugárzott, ennyire a lelkébe látott volna. Mert a lány, aki ezt a csodálatos szempárt birtokolta, nézésével lelkének legtitkosabb mélységét kutatta, olthatatlan érdekl?déssel. Péter legalábbis így gondolta. Dehogy gondolta, inkább érezte, mert gondolni semmi másra nem tudott, csak hogy ezt a nézést kikerülni tudja valahogy, mert zavarba jött, és azt már leplezni nem lehetett. Arcának pírja elárulta ?t, az a melegség, ami szíve felöl indult, már teljes valójában áthatotta. No, de ilyet ki hallott már, hogy egy szempár, ha még oly kék is, így levegyen valakit a lábáról, szinte egy pillanat alatt?
A lány most megmozdult, szemét lesütve oldalvást fordult. Kezét ölébe tette, mintegy megnyugtatólag, és hogy zavarát ? is leplezze valahogy. Mert a fiú megtetszett neki, f?ként, hogy így állta nézését, az volt neki a kedvére való. Nem sejtette, hogy is sejthette volna, hogy ami itt elkezd?dött, testének halovány remegését okozza, nem más, mint a szerelem. A vágy, amely oly sok szépség, és tragédia okozója volt már. A vágy, amely olthatatlan, kimeríthetetlen forrása a költészetnek, mákonya az emberi elmének.
Péter, kihasználva a lány figyelmének elfordulását, alaposan szemügyre vette ?t. Alakját nem láthatta egészen, csak deréktól felfelé, mert a padot, amelyen Péter helyet foglalt a park árnyékos oldalán, egy szépen nyírt sövény választotta el attól a helyt?l, ahol a lány ült, éppen vele átellenben, a napos oldalon. A távolság nem volt nagy közöttük, csak éppen annyi, hogy még jól láthatták, hallhatták egymást. Pétert meghatotta a lány szépsége, finom arcéle, el?kel? mozdulatai, a tekintete, amellyel az imént nem kihívóan, de értésére adta, hogy tetszene neki a férfi közeledése. A lány a kacsákat etette éppen, amikor Péter helyet foglalt a padon. Azonnal felt?nt neki, hogy milyen kedvesen szólítgatja az állatokat a nevükön, ami igen szokatlan volt nyilvános helyeken. Minthogy az is szokatlan volt, hogy egy ilyen fiatal lány kísér? nélkül, egyedül üldögéljen egy parkban kora délután.
Péter ebéd utáni sétáját tervezte a parkban, mert sütött a nap, a tavaszi fuvallat, friss leveg?t hozott a rügyez? fák közé.
– Bocsásson meg kisasszony, ha meg nem sértem, Gálos Péter a nevem – mutatkozott be udvariasan Péter a lánynak, és közelebb húzódott hozzá -, de nekem úgy t?nik, hogy a kacsák már jóllakhattak, mert nem mutatnak érdekl?dést a kenyérdarabok iránt!
– Nem uram, úgy látom én is, már egy ideje nem jönnek erre – mondta a lány Péter felé fordulva, és mosolygott. Péter azonnal látta, hogy a lánynak nincs ellenére a társalgás, kedvére való a férfi udvarias közeledése. Önfeledt beszélgetésbe kezdtek, jókedvük, hogy így egymásra találtak csak fokozódott, ahogy telt az id?. Szóba került érdekl?désük, és megállapították egymásról, hogy nagyon hasonló az ízlésük, az irodalom terén épp úgy, mint az egyéb m?vészetekben. Olyan volt, mintha már régr?l ismerték volna egymást, beszélgetésük csak folytatása lenne egy korábbi diskurzusnak. Alig néhány óra alatt többet tudtak meg egymásról, mint mások sokévi házasságban, mert annyit nem beszéltek egymással, mint ?k.
Péter szeretett volna közelebb ülni a lányhoz, de nem akarta megakasztani a beszélgetést, mert ki kellett volna kerülnie egy jó darabon, ha a sövény túloldalára akart jutni. A kell? közelség így is megvolt a beszélgetéshez, de vágyott rá, hogy még közelebb húzódjék a lányhoz. Csak az alkalomra várt. A lány szüleir?l mesélt, a gyerekkoráról, amit vidéken töltött, és hogy milyen jó környezetben. Péter is elmondta, hogy ? sem élt nagyvárosban, jobban szereti a vidék csendes szépségét, mint a városok zaját, nyüzsg? világát.
– Tudja, kedves kisasszony, hogy egészen megkedveltem? – mondta váratlanul Péter, és csodálkozott a bátorságán. – Egészen elb?völt a tekintete, már az els? pillanatban, amikor megláttam itt, és felém nézett az, a gyönyör? kék szempár.
– Éva, Éva a nevem. Bocsásson meg, be sem mutatkoztam, annyira magával ragadott a személyisége, mintha már ismerném, ki tudja mennyi id? óta, olyan természetes volt nekem a találkozásunk – szabadkozott a lány elpirulva. – Én nem ismerkedem nyilvános helyen, nem is tudom, talán mondanom kellett volna, így illenék, de teljesen megfeledkeztem az illemr?l, amikor kedvesen megszólított.
– Ezzel én is így vagyok kedves Éva, nem szokásom a társalgás kezdeményezése magányosan üldögél? hölgyekkel, de ön ellenállhatatlan, nem tehetek róla. Az illemr?l én is megfeledkeztem.
– Nem baj Péter, én nem bánom. De most látom, milyen kés? van. Itt lakom nem messze a parktól. Egyedül jöttem ki, nem volt könny?, de nem el?ször teszek ilyet. Most már leh?lt a leveg?, nem lenne jó itt maradni, itt megvárni a naplementét, ahhoz még nagyon h?vös az id? – mondta a lány, és hogy nyomatékot adjon szavainak, késsé összehúzta magán a felölt?jét.
– Haza kísérhetem? – Kérdezte Péter a lánytól, de a válasz fel?l nem volt kétsége.
– Tudja Péter, akivel dolgom van, azzal való kapcsolat úgy hódít meg, ahogy a felkel? nap fénye észrevétlen belopózik egy szobába, gyengéden!
– Ez nagyon költ?i volt – mosolyodott el Péter -, de értem. Ne féljen t?lem Éva!
– A kígyótól, attól félek, és attól, hogy nem valósítom meg az álmaimat. Magától nem félek Péter.
– Eljön velem a bálba szombaton Éva, szeretnék egész este táncolni magával!
– Nem is tud rólam semmit. Van-e lábam, amivel elmehetnék?
Éva hirtelen elhallgatott. Péter megkerülte a sövényt, és látta hogy a lány nézi, arcán könnycseppek gördülnek le. Péter nem lep?dött meg. Odalépett a lányhoz, arcon csókolta. Zsebkend?je szélével, gyengéden felitatta Éva könnyeit. A kocsi karfájáról felvette a vékony gyapjútakarót, Éva vállára terítette. A kerekesszék, engedelmeskedet a fiúnak, mintha mindig ezt tette volna. Elindultak az úton. Sötétedett. A parkban lassan, kigyúltak a fények.
(Budapest, 2008. január)
Legutóbbi módosítás: 2009.01.09. @ 10:34 :: Horváth János
