Hát ismét megtörténik. Lesújtva ülök egy ablakmélyedésben, igyekszem az ölemben heverő ingre koncentrálni, mert Katalin királyné nem tűri a hanyag munkát, de képtelen vagyok odafigyelni. Az ujjaim egyre csak gyűrik a puha anyagot. Körülöttem élénk beszélgetés, néha felhangzik a királyné vidám kacagása. Pedig ha tudná!
Istenem, Katalin meg fog gyűlölni! Szemeimet elfutják a könnyek, gyorsan letörlöm, de késve.
– Mi a baj Mary, miért sírsz? – hallom a királyné hangját.
– Semmi, felség, ügyetlen voltam és a tűvel megszúrtam az ujjam, ezért a könnycsepp! – a hazugság marja a torkomat, mennyire szeretném neki elmondani mire kényszerít Henrik, a férje és az apám. Hogy a férjemmel akarok maradni, nem pedig egy király ágyasának a megalázó szerepét játszani. Nem mondhatok semmit, Katalin pedig úgyis tudja. ű mindent tud, elnézű mosollyal fogadja Henrik újabb és újabb kalandjait. Így csak mosolyt erűltetek az arcomra, kerülve a királynű tekintetét.
– Figyeljen hát jobban Boleyn kisasszony! – mondja szigorúan, ám egyszersmind kedvesen.
– Megengedi felség, hogy visszavonuljak? Kissé megfájdult a fejem, lepihennék.
– Menj csak Mary! Holnap reggelig nincs szükségem a szolgálataidra! A vacsorát a szobádba küldetem.
– Köszönöm, felség! – mély bókkal hálálom meg kedvességét, tudom, miért enged el. Mindkettőnk számára pokoli nehéz fent tartani ezt az ostoba látszatot.
Kisietek a teremből, a hosszú folyosó most kihalt, csak az őrök állnak a helyükön. Mindenki Henrikkel tartott a vadászatra, még a húgom Anna is. ő imádja az ilyesmit, nekem a gyomrom fordul fel az öldökléstől. Végre elérem az udvarhölgyek hálótermét, tegnap óta ez az új szállásom, de hamarosan innen is elköltöztetnek. Saját kis lakosztályom lesz, amit Annával osztok meg. Szerencsére üres a terem, kimerülten roskadok le az ágyamra, már sírni sincs erőm, tiltakozni pedig felesleges. Minden ismétli önmagát, ahogy a nagy filozófusok mondják, ezt most a saját bőrömön tapasztalom meg. Pedig milyen boldog voltam! Williammel egy éve vagyunk házasok, nem volt könnyű összeszokni, de mostanra már mélyen és hűen szeretem a férjemet, akárcsak ő engem. Bele sem gondolok, mit érezhet most.
Ó, a Boleyn vér! Áruló, hitszegő vér! Asszonynak születni átok egy törtet? családban, most ismét feltálalnak, hogy a családom előrébb juthasson. Még alig hevertem ki, hogy apám a saját és Anglia érdekeit nézve Ferenc, Franciaország királyának ágyába lökött! Csak tizenhárom éves voltam akkor, még gyermek. A szüzességről, boldog házasságról szőtt álmaim egy csapásra semmivé váltak. Egy buja, kéjsóvár király szeretőjeként bármit megkaphattam, ugyanakkor a megaláztatás mindent felülmúlt. Természetesen Ferenc hamar rám unt, fél év sem telt bele, ám ezzel még nem volt vége. ?rült és perverz vágyait kielégítendő vad orgiákat csapott, ahol udvaroncai kézről kézre adtak. Az éjszakáimat füstös, fülledt szobákban töltöttem, a nappalokat pedig Klaudia királyné szolgálatában. Testemet meggyötörték, a lelkem összetört, undorodtam magamtól és az udvari élettől, de nem menekülhettem. Az apám csak az előnyökre gondolt és legkevésbé sem érdekelte az én gyötrődésem. Egy évig tartott, a király minden kegyence meglovagolt, de Ferenc őrült orgiáin az sem volt szokatlan, hogy nőkkel háljak együtt, a király élvezetére.
Elterjedt a gúnynevem, melyet a király ragasztott rám, Angol kancának hívott, ami nem maradt titokban egy olyan szabados világban, mint a francia udvar. Hamarosan kínossá váltam a legkeresztényibbnek kikiáltott király és a francia udvar számára. Ferenc már nem jött az ágyamba, udvaroncai is elmaradoztak, egy nap levelet kaptam apámtól, el?nyös házasságot kötött számomra William Careyvel, egy jó nevű angol nemesi család fiával. Iszonyúan örültem, hogy végre megszabadulhatok szégyenteljes helyzetemből, ugyanakkor rettegtem, vajon mit szól majd újdonsült férjem, egy feleséghez, akiről mindenki tudja, mekkora szajha.
Ám William nem szólt semmit, türelemmel viselte azt is, hogy házasságunk első hónapjaiban nem engedtem be a hálószobámba, finoman, szeretettel viseltetett irántam. Én pedig beleszerettem fiatal és vonzó férjembe, akinél jobb embert nem ismerek ezen a világon. Az elmúlt hónapok olyan felhőtlen boldogságban teltek, amit elképzelni sem tudtam.
Most pedig mindennek vége. Henrik király szemet vetett az Angol kancára, apám pedig jó kupecként eladott neki, hogy újra egy királyi csődör hágjon meg.
Tegnap délelőtt hívatott a lakosztályába. A gondolatra ismét felkavarodik a gyomrom, kezemet a számra szorítom, hogy elnyomjam a hányingert. Az egész család összegyűlt, Howard nagybátyám, apám, anyám, bátyám George és Anna. Egyedül William nem vett részt ezen a tanácskozáson. Eleinte nem gondoltam rosszra, nagybátyám a házasságomról kérdezett, a királynéról, hogy mennyire van velem megelégedve, majd arról, hogy a király sűrűn látogatja-e a feleségét és vajon ilyenkor velem szóba elegyedik-e. Nem értettem mire akarnak kilyukadni a sok kérdezősködéssel. Nagybátyám szúrós szemmel nézett rám, majd anyámhoz fordult.
– Egészséges?
– Természetesen. – felelte ?.
– Ugye nem kurválkodik, Careyn kívül nem hál mással?
A kérdést?l vér szökött az arcomba, fuldokoltam a megaláztatástól, megszólalni sem tudtam, de anyám ridegen válaszolt a feltett kérdésre.
– Csak a férjével hál! Szerelmes…- olyan megvetően ejtette ki ezt a szót a száján, hogy meghűlt bennem a vér.
– Jó. Beszélek Careyvel, mostantól nem hálhat vele! Holnap reggel csatlakozik a királyné udvarhölgyeihez, kés?bb ki eszközlök neki egy saját lakosztályt, hogy Henrik nyugodtan látogathassa.
– Nem! – kiáltottam, minden porcikám reszketett, ahogy felálltam felborítottam magam mögött a súlyos, faragott karosszéket. – Soha nem leszek Henrik ágyasa! – nagybátyám hirtelen hozzám ugrott és úgy pofon vágott, hogy összeestem, arcom elzsibbadt és szédültem.
– Vidd ki innét George! – sziszegte – Anna, te pedig gondoskodj róla, hogy megszelídüljön, mire Henrik ágyába jut! Ugyanolyan, mint te voltál, Elisabeth! A lányod ugyanolyan engedetlen! – fordult anyámhoz.
Nem emlékszem rá, hogy kerültem vissza a szobánkba csak arra, hogy az ágyban feküdtem, anyám pedig egy nedves ruhát szorított a homlokomra.
– Ne légy ennyire érzelg?s, Mary! Egy lánynak tudnia kell, hol a helye! Apádnak és a nagybátyádnak tartozol engedelmességgel.
– Én csak a férjemnek tartozom engedelmességgel! – feleltem.
Kék szemeib?l áradt a gúny és a megvetés. A saját anyám is lenézett, n? létére sem érezte át mennyire megaláztak a férfiak.
– Ugyan, mit számít ez neked, Mary! Ferenc ringyója voltál egy évig! Most pedig Henriké leszel, reméljük, most tovább bírod és el?nyöket is szerzel a családod számára! – úgy ment ki, hogy még csak rám sem nézett.
William az éjszaka közepén érkezett meg, részeg volt, elkeseredett és dühös, ahogy megpillantott az ágyon tekintete sütött a gy?lölett?l.
– Á, még itt vagy? Azt hittem már Henrik ágyát melegíted! Micsoda kegy! Adsz még egy búcsúéjszakát a nyomorult férjednek?
– William…
– Hallgass! – ordította, arcáról lerítt az elkeseredettség, nem tehettem semmit, amivel egy picit is enyhíthettem volna a fájdalmát, én magam is pokolian szenvedtem. Bár iszonyúan féltem, mégis a nyakába vetettem magam. Dühödt mozdulattal lökött el, neki estem az ágy baldachintartó oszlopának, hajam kibomlott a szoros fonatból, hálóingem lecsúszott a vállamról fedetlenül hagyva félig a melleim. Hirtelen megváltozott a tekintete, konok elszántsággal lépett oda hozzám és a karomnál fogva magához rántott. Olyan vadul és éhesen csókolt meg, hogy az szinte fájt, ujjai végigsimították a testem, érintése felkorbácsolta az érzékeim. Durva mozdulattal az ágyra lökött, letépte a hálóingem, rémiszt? volt, ahogy rám nézett. Csupa fájdalom, harag és bosszúvágy sütött bel?le, megértettem mire készül. Feleségként a megbecstelenítés szóba sem jöhetett, ám ez semmit sem változtatott a tényen.
– William, ne! – kérleltem, sírós hangomtól még jobban dühbe gurult. Egyik kezével a nadrágját oldotta ki, a másikkal szorosan tartott, bármennyire igyekeztem az ágyon elhúzódni t?le, nem ment.
– A férjed vagyok Mary! Élek a jogaimmal! – mondta, annyira részeg volt, hogy alig értettem a szavait.
Elengedtem magam, csak az arcomon patakzottak a könnyek. Drága férjem, szerelmem, mit tett velünk a családom? Amikor belém hatolt felsikoltottam, vad lökéseit?l fájdalmasan égett az ágyékom, majd kisvártatva leszállt rólam és a hajamnál fogva lelökött a földre.
– Takarodj te, ringyó! – üvöltötte. Egy percig meredten nézett rám, majd kiviharzott az ajtón. Hajnalig zokogtam a hideg k?padlón fetrengve, ilyen meggyötört állapotomban talált rám a húgom. Segített megmosdanom és felöltöznöm, meg kellett jelennünk Katalin hálótermében, hogy el?készítsük a reggeli toalettjét. A szolgák áthozták minden holmimat az udvarhölgyek hálótermébe. Nap közben igyekeztem meghúzódni, hogy ne kelljen Katalin kutató tekintetét állnom. Örülök, hogy végül elengedett a szolgálatból.
Behunyom a szemem, arra gondolok vajon fogom-e még látni a férjem? Mi lesz, ha Henrik rám un, szám?znek valami vidéki kastélyba, hogy ott éljem le az életem, megszégyenülten és magányosan? Boldognak kéne lennem. Anglia királya kívánt meg, minden földi jóval elhalmoz majd, és a családom az egyik legbefolyásosabb család lesz az udvarban.
De nem vagyok boldog, keser?séget, félelmet érzek, bárcsak elt?nhetnék, bárcsak meghalhatnék. Bár ne születtem volna nemesnek!
Hallom, hogy nyílik az ajtó, gyorsan letörlöm a könnyeimet, nem akarok az állandóan pletykálkodó Seymour lányok céltáblája lenni, ilyentájt csak ?k járnak be a hálótermekbe. Mindkét lány imád tolvajkodni és bár ezzel tisztában van az egész udvar, befolyásos apjuknak hála büntetlenül megtehetik. Ám, amikor megfordulok, nem az egyik Seymour lányt látom az ajtóban. Kigyúlt arccal ugrom talpra, és sietve bókra hajlok.
– Felség! – lehelem.
Tudor Henrik megb?völt tekintettel áll el?ttem, pillantása zilált ruházatomon csapong és megállapodik hullámzó kebleimen.
– Bocsásson meg, felség! Nem tudtam, hogy meglátogatja a hálótermet, akkor nem lábatlankodnék itt!
Két lépéssel mellettem terem és karomnál fogva felemel, de kezemet nem engedi el, egy hosszú pillanatra találkozik a tekintetünk, majd finom csókot lehel az ujjaimra.
– Mary Boleyn kisasszony!
– Carey… – ejtem ki a számon, de már meg is bánom, látván elsötétül? tekintetét, ijedten rántom el a kezem és ismét mély bókba süllyedek el?tte – Bocsásson meg, felség! Én nem…
– Bájos gyermek! Keljen fel! – hangjában nyoma sincs neheztelésnek. – Azért jöttem, mert a királyné szerint gyengélkedik!
– Ó, csak egy kis fejfájás. Hamarosan elmúlik. Megtisztel?, hogy érdekl?dik az egészségem fel?l, felség. – igyekszem alázatos maradni, félig lehunyt szempilláim alól lesek fel rá. Henrik pompás férfi, magas, er?s testalkatú, r?tarany fürtjei rakoncátlanok, ám szakálla gondosan ápolt. Megnyer? jelenség, mégis az én Williamemhez képest barbárnak hat.
– Egy üzenetet hoztam Önnek, Mary! – érdekl?dve pillantok rá. – A férjét?l, Williamt?l.
Talán felt?nt neki, hogy elsápadtam, mert az egyik ágyhoz vezet és leültet, kezemet még mindég nem engedi el, hatalmas megdöbbenésemre letérdel elém.
– Azt üzeni, hogy sajnálja, amit tegnap éjjel mondott és tett, elutazott a felvidékre, egy fontos diplomáciai küldetést bíztam rá…
Henrik hangja elmosódik, szívem hatalmasat dobban. Hát mégis szeret! Még mindég szeret! A felvidékre küldte, ahol most is lázadnak a skótok, uramisten, meg is hallhat.
– Ne féljen, kedvesem! – a király bátorítón pillant rám – Ezer katonámat küldtem vele, nem esik bántódása, de hogy jobb kedvre derítsem, nézze mit hoztam magának! – ezzel el?húz ingujjából egy apró bársonyerszényt, ahogy megoldja a száját és tenyerembe önti a tartalmát, hirtelen felragyog az éjszaka ezernyi csillaga. Egy gyönyör?, nehéz, gyémánt és zafír berakású karköt? hullott a markomba.
– Ezt nem fogadhatom el, felség! – kiáltom, de csalódott arcától megijedve gyorsan köszönetet mondok – Büszkén fogom viselni, ha Önnek ezzel örömet okozok, felség!
Henrik arcát egyb?l kisfiús mosoly önti el, majd hozzám hajol és szájon csókol. A döbbenett?l teljesen megdermedek, majd megadóan visszacsókolom. Érzéki és finom az ajka, de a csók nem tart soká. A király önelégült tekintetét?l kissé bosszús leszek, de ez nem számít. Most már az övé vagyok, ?t szolgálja a testem és a lelkem.
– Most búcsúzom, Mary kisasszony! Szólítanak az államügyek! – a megszólítástól kiráz a hideg, mégis bájos mosollyal tekintek fel rá. – Hamarosan találkozunk! – kiálltja és kiviharzik a teremb?l. Bókolni sincs id?m, csak ülök ott bambán, kezemben az ajándékával. A becsületem árának els? részletével, a jöv?m még ismeretlen, de ebben a pillanatban nem kételkedem, hogy a múltamhoz lesz hasonlatos.
