Fecske Panna : Királynő a vérpadon

Kinézek az ablakon, odakint derűs, napfényes az ég. Az udvaron már ácsolják a vérpadot, hallom, ahogy a fejszék csattognak és érzem a friss forgács illatát.

 

Kinézek az ablakon, odakint derűs, napfényes az ég. Az udvaron már ácsolják a vérpadot, hallom, ahogy a fejszék csattognak és érzem a friss forgács illatát. Nem érzek félelmet, sem kétségbeesést. Csak téged féltelek Erzsébet, kicsi lányom. Itt hagylak ennek az álnok világnak vigasz és védelem nélkül.

    Apád már nem lesz támaszod, elárult, megtagadott téged, ahogy engem is, a királynét. Nem óv meg sem nagyapád, sem nagybátyád, mindkettőnek az én életem lett a veszte.

    Körbe pillantok szobámban, mert nem cella ez, hanem egy szoba. Ebben a szobában töltöttem el az esküvőm előtti éjszakát, akkor még reményekkel telve.

    Kétségtelen sokan kívánták bukásomat, talán túl magasra kapaszkodtam, még a legszebb angol rózsa is letörik, ha szára túl magasra szökken. Ácsolják a vérpadot. Holnap a tőkére hajtom a fejem, miközben a férjem, a királyom, elégedetten hajkurássza újabb áldozatát.

    Minden bűnömért megbűnhődöm, azokért is, amiket el sem követtem.

    Szemem megállapodik a naplómon. Talán az utolsó bejegyzést neked kéne írnom Erzsébet. Leírnom neked, hogy óvakodj a férfiaktól, mert csak játékszerként használnak majd. Óvakodj a szerelemtől, mert elveszi az eszed, az ítélőképességed, ahogy nekem is.

    Holnap elhoznak majd hozzám, hogy utoljára megcsókolhassalak, bájos arcod képével indulok majd a vesztőhelyre.

    Remegő kézzel nyúlok a lúdtoll után, de ujjaim kiborítják a tintát. Nézem a fekete folyamot, ahogy elindul és lecseppen a padlóra. A száraz fa mohón elnyeli.

    Mit követtem el, amiért halál a büntetés? Tegnap írtam Henriknek, könyörögtem. Könyörögtem az életemért, a lányomért, a testvérem életéért.

    Könyörögtem, úgy, mint még soha, a bocsánatáért. Válasz sem érkezett, csak egy gyóntatót küldött.

    De nekem nincsenek bűneim! – sikoltottam, őrjöngésem elől sűrűn keresztet vetve hátrált a pap.

    Gyűlöllek Henrik!

   Remélem a pokol kénköves bugyrában fogsz kínlódni! Remélem, hogy az országod és minden álnok alattvalód elpusztul!

    Jaj, Istenem. Mit beszélek. Dehogy gyűlöllek. Még mindég szeretlek. Tudom, hogy te is szeretsz. Láttam a szemeidben.  Bosszút állsz, mert nem tudtam neked fiút szülni!

    Pedig meglásd, Erzsébet egyszer minden angolok királynője lesz! Erzsébet.

    Homlokomra tapasztom remegő kezem, úgy érzem, mintha kigyulladnék, miközben ráz a hideg.

    Elsötétül körülöttem minden.

    Az ágyamban ébredek, pillantásom rád esik, Erzsébet. Itt vagy és szomorú arcocskádon aggodalom. Ne félj, te nem láthatsz majd meghalni. Te akkor már nem leszel itt.

    Arany fürtjeid simogatom. Búcsúzom, kislányom. Szívemet szorítja a fájdalom, lélegezni is alig tudok, gyönge vagyok, az éjjelt lázálmok közt töltöttem.

    Néhány udvarhölgyem megfog és kisegít az ágyból. A vörös bársonyruhámat adják rám, sápadt bőröm szinte világít benne. Sűrű, fekete hajamat szoros kontyba fogják, nem fedheti el a nyakam, hogy a bárd könnyebben lecsaphassa a fejem. Igyekszem vidáman beszélni hozzád, kislányom, nem akarom, hogy érezd, utoljára szólok hozzád. Ijedt szemeidben mégis látom a félelmet. Jaj! Sietve elfordítom az arcom, remegő kézzel törlöm le a könnyeimet. Itt az idő. Leguggolok hozzád és még utoljára, forrón megölellek. Édes, gyermek illatod magamba szívom, egy tőrrel apró tincset metszek aranyhajadból. Látom, ahogy elvezetnek, apró lépteid távolodón koppannak a lépcsőn.

    Indulnom kell. Négy őr jön értem. Nővérem lánya az egyetlen támaszom, most őt is inkább elküldöm. Emelt fővel lépek ki a fénybe. Szemben a vérpad. Lábam megremeg, de erőt veszek magamon, fellépdelek a deszkalépcsőn.

    Itt van ő is. Henrik, a király. A királyom, férjem, gyilkosom. Apám vérétől még síkos a padlat, felszórták homokkal, de így is érezni az átható fémes szagot.

    Mélyen a szemébe nézek, állja pillantásom. Tudom, hogy nincs megbocsátás, hogy nem fog kegyelmet adni. Alig várja, hogy fejemet a porban lássa.

    Emelt fővel térdelek le, továbbra is őt nézem. A hóhér elrendezi ruhámat, megigazítja a hajamat, amikor a kendőt tenné a szememre, megrázom a fejem. Nem kell kendő. Nyakamat a nyirkos fára teszem, mélységes nyugalom száll meg. Kezem sem remeg, büszkén, de lassan nyújtom ki magam mellé, jelezve a hóhérnak: készen állok, lesújthat.

    Utolsó gondolatom te vagy, Erzsébet!

    A hajtincs kihullik kezemből…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.01.12. @ 14:58 :: Fecske Panna
Szerző Fecske Panna 250 Írás
Lehetne ide sok mindent írni, de a mi voltam az már nem érdekes, ami vagyok az még képlékeny, ami leszek azt még nem ismerem...