kisslaki : Karola és a kispap

*

— Látom ízlett — mosolygott az öreg papra Ica, a kacérseggű nővér, mikor elvette előle az üres főzelékes tányért.

— Na, ma igazán megérdemli a nagyfröccsöt Pelbárt atya — mondta Ica, de hirtelen elsietett, mert valami ribillió hallatszott a tálaló felöl.

Kiderült, hogy éppen az ideggyenge Takó úr veszekedett az ablak melletti helyért, amit állítólag a megboldogult Forrai ezredes, őrá testált. Most meg éppen az orra előtt ült oda, az a pimasz Keller nevű jöttment új lakó. Valami irodalmárféle, vagy mi — mesélte neki Jolika, a barátnője, aki az otthont takarította, de ha este ráért, bejárt hozzá hátvakarásra. — Ajándékért.

Takó úr, megpróbálta elhúzni székestől a reszkető fejű költőt, de az makacsul belekapaszkodott az asztal peremébe, hogy az terítékestől vele jött. Takó úr annyira feldühödött ezen, hogy fejébe szaladt a vér, és lekent egy pofont a sikoltozó költőnek. Még jókor érkezett oda Ica. Kivezette és leültette egy padra a kifordult szemű, levegő után hörgő Takót, s elrohant a doktorért. Időközben a költő megtalálta a földön a szemüvegét, amiben már csak baloldalt volt üveg. Még sírástól hüppögve az orrára tette, de aztán diadalmasan körbenézett, mint az a hibbant Mussolini, fénykorában.

Lassan elcsitult az ebédlő, s visszatért a hülye nevű „Angyalkert” idősek otthonába a megszokott béke. Csak az eszcájgok csörögték asztaltól, asztalig, diszkréten a skandalumot.

— Ideülhetek, Pelbárt atya? — kérdezte a múmia arcú Karola asszony az atyát, aki a borával bíbelődött, de bólintására sem várva leült. Illetve helyet foglalt, mint Gertrúd királyné a második felvonásban. Rögtön használatba vette a púderdobozát, hogy a pap ijedten takarta le a kezével a poharát. Az öreg színésznő hús nélküli koponyájára, mintha négy számmal nagyobb bőrt húzott volna a vicces kedvű kor. Vénségére a viharos évtizedei után kikopott a színpadról, de mostanság a nemzet vén rekedttorkú csalogánya egyre jobban belelovalta magát egy álomvilágba. Éjszakánként sohasem játszhatott, elérhetetlen szerepeket próbált. Biztos volt benne, hogy már csak leheletnyit kellene felülcsiszolni Júliát, aztán már csak Nórát venné markánsabbra, s máris újra a színpadon lehetne. Szinte látta már a róla szóló lapokat, ahol a bohém újdondászok, rajongva, remegő tollal írják:

— A megújító tűzből, főnixként tért vissza a mi csodálatos Koltai Karolánk.

A festékálarc alól, szinte egyszuszra mesélte jövőbeli elképzeléseit a fáradt papnak, aki a szózuhatagban csak szomorúan bámulta poharát. Sajnálta az öreg színésznőt.

Ó, bárcsak elvenné az Úr a maradék eszét is az asszonynak!

— Mikor lesz képes egy ember a valósággal szembenézni?

— Miért nem tudják végre elfogadni a megváltoztathatatlant?

 Ahhoz, hogy Karola vágya valóra váljon, csak két dolog hiányzott. A fiatalsága és a tehetsége. Az előbbi örökre eltűnt, mint a tavalyi búcsúban megivott pálinka. A tehetséget meg mikor osztották, hiába állt kétszer is sorba szegény, döbbentő zsugorisággal mérte neki a sors.

Pelbárt belekortyolt az új fröccsébe, amit Ica hozott repetának. Szivarra gyújtott és érdeklődéssel bámult egy legyet az abroszon. Az éppen vadul vakarta két mellső lábbal a fejét; szinte félő volt, hogy leszakítja. – Mint annak idején, az a részeg baka, a kis Karola blúzáról a gombokat – emlékezett vissza még mindig szégyenkezve a pap. Ott látta meg először, még szeminarista korában, a koraérett kamaszlányt a kuplerájban.

Pelbárt diák nagyon szeretett volna vele szobára menni, ha a leányka végez a katonával. De keserűen csalódott. Ugyanis Karola csak besegített az édesanyjának a kasszánál, mert a papa halála után ők örökölték az intézményt.

Pelbárt még ma is bánja, hogy aztán szükségből beérte a villámkezű Verával. Azért azt a két percet igazán olcsóbban is felszámolhatta volna…

Másnap aztán mehetett a mosolygó, mindentudó Kelemen atyához gyónni. Olcsón megúszta a penitenciát, mert nem súlyosbította a bűnét avval, hogy fizetés nélkül lelépett volna a konyhán keresztül, mint néhány szobatársa.

Később, felszentelése után pár évre kikerült Vatikánba. Mikor újra hazatért, már csak a bulvárlapok pletykarovataiban találkozott Karola nevével. Legtöbbször nem a színészi alakításait domborították ki, hanem botrányairól írtak, ami nagyon fontos tényező egy tehetségtelen, de ésszel adakozó színésznőnek ezen a pályán, ha érvényesülni akar.

— Mért hallgat atyám? — kérdezte Karola várakozóan. Pelbárt felrezzent gondolataiból. Ránézett Karolára. Látta a nyakcsontjait, ahogy a csigolya felső részén körbeszáradt rajta a bőr, de alul lebernyegként lógott a vállára. Szívét szánalom és együttérzés töltötte el.

Most mi a fenét mondjon ennek az asszonynak?  

— Bocsásson meg drága művésznő, csak kicsit elgondolkodtam. Teljesen feleslegesen. Az elmúlásról…

Mintha csak a felfelé, a semmibe szálló szivarfüstnek mondaná tanácsként, hogy örüljünk, míg lélegzünk, szeretünk, és hinni tudunk. De ne gondoljuk, hogy ez még jelent valamit. Inkább bizakodjunk halálunkig. Akkor aztán kapaszkodjunk jó erősen a hozzánk lógatott kötélbe, hátha tényleg a másik végét tartja valaki? — higgyük, hogy talán a Mindenható. És reméljük, hogy az elmúlás pillanatában magához is fogja húzni. — Ha úgy akarja…

Ő is húzott egyet a korsó fröccsből, de előtte kihalászta a legyet és visszarakta ugyanoda a helyre, ahol az eddig a fejét tépegette. Hadd aludja ki a részegségét — gondolta atyáskodva, majd Karolára nézett.

A vén színésznő csendesen sírdogált. Arcán, a vastagon rákent festékre szivárványszínű barázdát vágtak a lefelé gördülő könnyek, s magukkal vonszolták a festék és a púderpor hordalékát. Úgy nézett ki Karola, mint egy fatörzsnek támasztott bohóchulla bomló arca, amit már régóta permetez egy kitartó, szelíd őszi eső.

Pelbárt atya gyengéd szeretettel megsimogatta Karola arcát, vállára terítette kendőjét és kikísérte a teremből.

Egy kikent bajszú kackiás légy régóta csak erre várt. Már azóta körözött az asztal fölött, mikor meglátta az alvó hatlábú szépséget. Leszállt mellé, és odabújt a légyleányka borszagú testéhez. Halkan egy szerelmes dalt zümmögött, csak úgy magának. De azért remélte, hogy hátha felébred az elázott kedves. Van idő, kivárja, hiszen az élet örök — mosolygott magában, és ügyet sem vetett az ablaküvegre, ahol már lefelé csúszkáltak az első idei hópelyhek.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.11.23. @ 10:35 :: kisslaki
Szerző kisslaki 252 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de