Fischer Krisztina : A fal

 

The Wall

 

 

Mikor a fal el?tt ücsörögve megláttam a gyerekeket futkározva, és a szüleiket mászó cuccban, arra gondoltam, ugyanazért vagyunk itt…

A legszebb pillanatok akkor érnek minket, mikor testi, szellemi teljesítményünket a végletekig, megfeszített akarattal fokozzuk, hogy véghez vigyünk egy nehéz és fontos feladatot.

A gyermekeken figyelhetjük meg leginkább az ösztönös, még nem tudatos törekvést, mikor az épít?kockák tornyára, remeg? kezekkel próbálják feltenni az utolsó kockát. Tökéletesen összpontosítanak, látjuk, mikor nyáluk lecsorog az állukon, és szemecskéik kigúvadnak, mintha er?lködni kellene. Technikai tudásuk nincs, nincsenek tudatában a bels? elhatározásnak, csak a következ? lépésre terveznek, és amikor a torony leomlik, hisztérikus sírásban törnek ki. Pedig nem fáj nekik. De akkor miért sírnak? Kés?bb mindez fájdalmakkal is párosul, de nem von le semmit az értékéb?l.

 

„Az ilyen élmények nem feltétlenül kellemesek abban a pillanatban, amikor átéljük ?ket. Az úszó izmai fájtak a legemlékezetesebb versenye közben, úgy érezte, szétrobban a tüdeje és szédült a fáradtságtól, mégis ezek voltak élete legszebb percei.

Soha nem könny? úrrá lenni életünk felett, hosszú távon azonban a tökéletes élmények összeadódnak, és egyre inkább az lesz az érzésünk, hogy tökéletesen uraljuk életünket, s?t tevékenyen részt veszünk az irányításban. És ez már nagyon közel áll ahhoz, amit itt a Földön boldogságnak nevezünk.”

 

A leomló torony mellett toporzékoló gyermek kudarca ebben van. Nem uralja az életét. A kockák kifognak rajta, és gyermeki énjének fáj a kudarc, pedig még maga sem érti, miért sír. Mikor a szül? mellé kucorodik, és segíteni próbál, rendszerint nem engedik, és karocskáikkal csapkodásba kezdenek, nem adják át az irányítást. Hirtelen elhalkulnak, és újra kezdik. Eszükben sincs feladni.

Fellépsz a falra. Végtelen variációs lehet?ségek állnak el?tted. Van, aki tudatában van az els? 20 lépésnek, a kezd?k, mint én maximum a következ? háromnak. Elfelejtem, hogy ki vagyok biztosítva. Nem látom a köteleket, pár lépés, és nem hallom a zenét, csak én vagyok és a fal, még a saját lélegzetem se hallom. Tökéletes összpontosítás, és ösztönös mozgás.

Persze vannak technikák, de mint a gyerek, arra hagyatkozok, amim van. Az életösztönöm, az akaratom, a súlypontom, és az er?m.

Amíg tart a lendület, és lépés lépést követ, nem érzek fáradtságot. Figyelmem csak az köti le, hogy a következ? fogást elérjem, és teljes testsúlyom érezve, az er?met végtagjaimban ösztönösen elosztva haladok felfelé, semmi másra nem gondolva.

Az élemet a földön hagyom, nincs agyalás, nincsenek felesleges gondolatok, csak egy feladat van. Megállás nélkül, el?re.

Nincs semmi a fal tetején. Nem fogok felülni és elégedetten végigpásztázni a tájat. Nem várnak fenn cukorkák, és a vállamat se fogja megveregetni fenn senki. De mindez abban a mozgásban, abban a pillanatban cseppet sem érdekes.

 Út közben élek, út közben teljesedek egy-egy „tökéletes” lépésben, egy jó döntésben, egy jó fogásban. Nem gondolok arra, hogy felérhetek, és arra sem, hogy leeshetek.

Minden tökéletes, az els? megtorpanásig.

Nincs tovább. Nem látom a következ? fogást, nincs meg a következ? lépés sem. Kétségbeesés. A lendület elhagy, észreveszem, hogy a m?fogás rózsaszínes szín?, és érdekes rovátkák vannak benne…hirtelen meghallom a zenét…a karom fáradni kezd, az ujjaim fájóan merevek,… az izmok lassan remegni kezdenek, és hirtelen érezni kezdem a mélységet magam alatt. A falhoz húzom a csíp?m, kinyújtott karral pihenni próbálok, így egy méterrel hátrébb kerülök a problémától, és meglátok egy fogást, amit eddig nem. Lábat cserélek, de akkor már remeg a vádlim, és gondolkozni kezdek. Itt van az egész elcseszve.

Le fogok esni… Visszanézni nem akarok, mert az is csak energiát venne el, csak félelemmel töltene el.  Hú de hasonlít ez a helyzet valamire…

Egyszer csak megmozdul a derekamon a karabiner, és a feszül? kötél húz egy kicsit rajtam. Valaki fog. J Valaki a távolban, aki egy másik néz?pontból, egy másik szögb?l sokkal élesebben látja a helyzetem, a problémám, és pontosan tudja mi a teend?. De csak azt tudja, hogy ? mit tenne a helyemben. Viszont az ? karja hosszabb, ? sokkal er?sebb, és nem ugyanazt látja, amit én. Tudja, nem tud nekem segíteni. Nem tud lépni helyettem. Nem tud nekem er?t adni az elrugaszkodáshoz. Csak azt tudná elmondani, ? mit tenne, de nem teszi. Hú, de hasonlít ez valamire…

Visszajön a hallásom, a kezem csúszni kezd, és meghallom Gerg? hangját, a maga pozitív nyugodt stílusában:

– Kriszti!  Ez a helyzet nem ideális! :o)

– Vágom…

Felpillantok, és próbálom visszanyerni az uralmat a testsúlyom és önmagam felett.

Találok egy biztos pozíciót, és kiszúrok magamnak egy következ? fogást a fejem felett. Ráfókuszálok, nem hallom a zenét, már nem érzem, hogy nyom a cip?, az izmok várakoznak, készen vagyok, csak valami még hiányzik… Nem hiszem, hogy elérem… Lendülnöm kellene, kockáztatni, de nem biztos, hogy elérem. Két másodpercem van, ha nem kapom el, vége. Valami hiányzik… És akkor a kötél megmozdul, és érzem a biztonságot. Leveg? kifúj, nem látom a színeket, nem érzek fájdalmat, végiggondolom a mozdulatot, lendül, és ELKAPTAM! :o)  Nem gondolkozok, a mozdulatok váltják egymást, újra haladok felfelé.

De van, hogy hibázunk. És szerencsésnek mondhatja magát az, akinek a kötél másik végén van valaki, és még szerencsésebbnek, ha megvan a kell? bizalom, ami elég arra, hogy ezekben a másodpercekben elengedve a falat, a kudarcot, elengedjük magunkat, és rábízzuk az életünket valaki másra. Amikor el?ször talajt ér a lábam, és el?ször nézek „t?kesúlyom” szemébe, mintha a sajátomba néznék. Ott volt velem a falon. :o)

Elmosolyodunk, remegés tölti be hirtelen, a fáradtságtól elnehezült tagjaim. Mire feleszmélek, a kötél másik végén találom magam. Gerg? visszanéz még rám, szemkontaktust keresve, és megkérdezi:

– Mehet? …… :o))

Hogy miért is van szükségünk ezekre a tökéletes élményekre? A FLOW-ra?

Mert ezek az igazi élmények örökre a tudatunkban és érzelmi palettánkra égnek. Ezek segítenek emlékezni az ideális állapotra.

Az ember furcsa szerzet.

Boldoggá, vagy boldogtalanná teheti saját magát, pusztán a tudattartalmának megváltoztatásával, attól függetlenül, hogy mi történik „odakint”

Mi a fal illúziója? A fal illúziója, hogy uraljuk az életünket. :o)

  

Legutóbb szerkesztette - Fischer Krisztina

Szerző Fischer Krisztina 16 Írás
Kapcsolatom a művészettel a rajzolással kezdődött. Gyerekkorom óta rajzolok, és grafikát tanultam pár évig. A rajzolás végig kísérte az életem, és kretív kifejező eszköze volt az érzéseimnek, a fájdalmaimnak. A rajzaimban ott vannak az érzéseim, a pillanatnyi hangulatom. Ha pár év múlva rájuk nézek, pontosan tudom, mit éreztem akkor. Történt egyszer, hogy egy hangulatképem sarkába írni kezdtem, és megszületett az első vers. ÁÃ?gy kezdődött. Nem írok gyakran. Amikor írok, elragad, és megállás nélkül írok, születnek a sorok, mintha transzban lennék. A versek mellett pedig gyakran megbújnak apró firkák. :o) Másik szerelmem a spot. römfutó és természetjáró vagyok. :o)