Szulimán Eleonóra : Apámat kétszer veszítettem el

*

 

 

 

 

Először hét évvel ezelőtt, másodszor idén nyáron, fizikai értelemben is. Nyolcvanöt éves volt. Szép kort megélt, mondhatnák. Az ő esetében az évek száma sok, de azt hiszem nem volt olyan szép öregsége, mint ahogy azt korábban elképzelte.

A házában maradt, ott is halt meg. Itt akarta leélni utolsó éveit, ez volt az akarata. Megvalósult. Itt élte öreg napjait. Szeretet nélkül, idegen családdal. Rávett minket, hogy az ő akarata érvényesüljön. Rávett minket, a nővéremet és engem, hogy anyai örökségünket, a fél házat potom pénzért megvegye tőlünk, s átruházza új társára. Nem bírtunk vele. Mindenét az idegen családra hagyta, az összkomfortos, felújított házat, s benne az összes ingóságot. Állítólag gondozási szerződést kötöttek, de ezt mi nem láthattuk. Éveken át az apám nyugdíjából éltek az új társával.

Anyám halála után ismerkedtek meg. Eleinte örültem, hogy az estéket nem tölti egyedül, hogy eljár a klubba, emberek közé. Még biztattam is. Őszintének tűnt, ahogy elmondta érzéseit, elképzeléseit. Ma már tudom, hogy elvarázsolták, csúnyán rászedték, becsapták. Egy áldozattá vált, ahogy én és a családom is. Áldozat lett, de sokáig nem jött rá. Talán tavaly nyáron. Láttam a szemében valamit. Amikor ránéztem, valami különös, kifakult, kiüresedett tekintetet nézett vissza rám. Igen, színtelenné vált a szeme. A bőre is nagyon fakó lett. Már az új asszony odaköltözése utáni hetekben lesoványodott. Nem evett úgy, mint azelőtt. Éveken át egy adag ebéden éltek. Új társa így a saját nyugdíját megspórolhatta. Amíg egyedül élt apám, legalább hat kilóval több volt. Amíg anyám főzött rá, nagyon finom, ízletes koszton éltek. Ezt szokta meg. Később, amikor anyám már nem tudott főzni a betegsége miatt, a nővéremmel felváltva főztünk rájuk hétvégeken. A jó húsleveseket szerette. A fimon birkapörköltet, a halászlét, a disznósülteket, a töltött káposztát, a frissen sült kelt tésztát, a jó magyaros ízeket. Jó ideje ez már nem került az asztalára, vagy csak elvétve. Tavaly ősszel már csont és bőr volt. Nagyon legyengült. Már a ház körül sem szöszmötölt, ahogy tette azt korábban. Valami megváltozott benne.

Ezt az utat ő választotta, s már nem volt visszafelé. Az egész családját belesodorta ebbe az áldatlan állapotba. Nem panaszkodott soha. Nem is nagyon volt alkalma, hiszen, amikor meglátogattuk sosem volt egyedül. Vigyáztak rá, mint egy értékes bútordarabra, mint egy „jól tejelő fejőstehénre”, jelen esetben inkább egy „nagy marhára”. Uram bocsá, miket írok, de muszáj leírnom, mert kínoznak ezek a gondolatok.

 

A temetés napján reggel, a házban, ahol a gyermekkoromat töltöttem találkoztunk a legszűkebb rokonsággal. Az egyik utcai szobában, ahol a zongora volt, pillantottam meg a kisinast. Anyai nagyapám kapta, amikor nyugdíjba vonult. Ő hatvan éves korában ment el dolgozni, hogy nyugdíjat kapjon. Előtte csizmadia volt. (Ez egy másik történet.) A kerámia kisinas jobb talpába volt írva: 1964. II. 3. Apám emlékére. Ezen a napon ment nyugdíjba. Anyám írta rá. Elhoztam. A két terítőt is, amit anyám hímzett egy éven át.

Nekem ezek nagy kincsek, emlékek, annak a családnak meg semmit nem jelentenek. Anyám úti takarójával most én takarózom délutánonként, gyermekkori naplóját, leveleit, egy-két személyes tárgyát is sikerült kimentenem, ami kedves volt nekem. A könyveket, amiket anyám vett, még korábban elhoztam, amikor még nem élt ott az új lakótárs, mintha sejtettem volna, hogy valami nemkívánatos dolog van kialakulóban. Suttyomban, kettesével raktam reklámszatyorba a Hét évszázad magyar versei többkötetes kiadványt, Balassi, Radnóti, Ady, Tóth Árpád összes verseit, s a többi, gyermekkoromban kapott könyveket, hogy apám ne vegye észre. Nem is kérdezte meg soha. Lehet, hogy nem tűnt fel neki. A nagymama leveses táljáért nagyon megdorgált, de nem vittem vissza. Itt őrzöm már a tálaló szekrényemben. Számos dolog kedves volt még, de mind ott maradt. Apám életében nem engedte, hogy elhozzam, én meg többször nem kértem.

A zongorát megkaptam, de elhozni nem tudtam, nem fért a lakásunkba. Tavaly ősszel sikerült eladni. A kottáim is mind épségben megmaradtak. Ennek nagyon örülök. Azóta van egy új digitális zongorám, s újratanulom a hangszeres muzsikálást ott, ahol abbahagytam harmincöt évvel ezelőtt. Ez az én örökségem.

 

Talán az utolsó esztendőben már apám tudatában volt cselekedete következményeinek, ha nem is szólt róla, a szeme elárulta. Háromhavonta meglátogattuk abban a házban, ahol felnőttem, ahová sok gyermekkori emlékem kötött. Meglátogattuk, de csak, mint jó ismerősök beszélgettünk. Kapcsolatunk már régóta nem volt több annál, mint két ismerősé. Mégis reménykedtem. Vártam, hogy egyszer megfogja a kezem, a szemembe néz, s azt mondja, hogy tévedtem. Ha azt mondta volna, hogy ne haragudjak rá, megbánt már mindent, bizonyára megbocsátottam volna. Nem tette meg. Hinnem kell, hogy szeretett valamikor, talán kiskoromban, talán később is, de sosem mutatta ki. A maga módján nagyon furcsán tudott szeretetni. Szeretetét és a család egész vagyonát elvitte magával a sírba.

 

Legutóbbi módosítás: 2008.10.06. @ 08:00 :: Szulimán Eleonóra
Szerző Szulimán Eleonóra 162 Írás
"Az állatok segíthetnek minket hétköznapjainkban, az álmainkban és a meditációnkban. Mivel az emberek előtt teremtettek, közelebb vannak A Forráshoz, és szövetségeseink, vezetőink, barátaink lehetnek a teljességhez vezető úton." - Inuit eszkimó asszony