Bambi két hete született. Nevével ellentétben nem őz, hanem tengerimalac. Kisfiú.
Nevét a színéről kapta, mely tökéletesen őzbarna. Csak a fülecskéje körül húzódik egy enyhe feketés árnyalat. Jól áll neki.
A konyhába Tamás fiam tenyerén érkezik. Tökéletes biztonságban érzi magát. Az élet szép, a pocak tele van, a mami a terráriumban csak őt várja. Ideje egy kicsit nézelődni, ismerkedni a világgal.
Bambi kedves és szelíd, ezért rögtön körberajongom, megdicsérem, körbecirógatom – ez a férfiaknál mindig beválik.
– Te kis cuki-muki, pici-poci tündérke!! – gügyögöm elragadtatottan.
Aztán elkövetem a hibát, nagyot cuppantok feléje. Bambi világa rémületes káosszá változik, ijedtében egyszerre háromfelé ugrik! Tamás ráborítja másik tenyerét is és kivonulnak. Még hallom, ahogy Bambi távoztában felháborodottan motyog.
Mire a férjemhez érnek megnyugszik.
Megnézik egymást.
Szemük sem rebben.
Aztán párom határozottan közli Bambival: – Búú!
Döbbent csend. A malac meredten bámul. „Most mi van?”
Fiam látva a fejleményeket inkább visszateszi a helyére. Bambi nem emel kifogást, rögtön a mamájához bújik.
Úgy dönt, ideje egy kis megnyugtató szopcsizásnak.
Világot látni? Áááá, ugyan!
Talán majd holnap.
Talán.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.07. @ 18:43 :: Kovács Lilla Katalin
