Vandra Attila : Vigyázzatok magatokra az úton I. rész.

Több régi élmény „országúti kaland” állt össze egy történetté.

 

— Sógor, te nem koccintasz az egészségemre? — nyújtott Levente Laci felé egy borral telt poharat.

— Még ma éjjel vezetnem kell, s nem is akárhol, hanem a Hatod-tető szerpentinjein. Tudod jól, hogy kocsival jöttünk, s holnap kora reggel munkában kell lennem —, válaszolta Laci.

— Ó, mit vacakolsz, ebben az órában a rendőrök is alusznak már! Ki állít meg szondázni? — erőltette Levente.

— Fújtam én már alkoholszondába éjjel egy órakor. De nem az a fő probléma…

— Egy fél pohár bor nem emeli meg annyira az alkoholszintet, hogy… — szakította félbe.

— Ha megiszom egy fél pohárral, utána megiszom még egy kortyot. Aztán még egyet… Az országút nem játék. S józan akarok lenni — kontrázott rá Laci hajthatatlanul.

— A kedvemért, most az egyszer. Harmincat töltök!

— Ezt a szabályt még a te kedvedért sem szegem meg. Megsértődsz, majd elmúlik. Nálam az alkohol nulla tolerancia szintjén működik, ha vezetnem kell. Ezt még a legkedvesebb sógorom kedvéért sem szegem meg.

— Nem vagyunk Magyarországon… — tett Levente egy utolsó kísérletet. Ám érződött hangjában, hogy már nem reméli, hogy meggyőzheti fanatikus sógorát.

— Ott bő 20 %-kal csökkent az országúti balesetek száma, mióta a nulla tolerancia elvét bevezették. Nem iszom, még a te egészségedre sem, ebből nem engedek. Sajnálom, el kell fogadnod ilyennek. Még egyszer kívánom, hogy sok boldog születésnapodat ünnepeljünk meg együtt szeretetben, családi békében, egyetértésben! — válaszolta Laci.

— Rendben, akkor felcsomagolok neked egy palackkal a legjobbik boromból. S megiszod otthon az egészségemre, s rám gondolsz közben. Ebből nem engedek! — vágta el Levente a gordiuszi csomót.

— Merd csak nem megtenni… — mosolyodott el Laci. — Ki is tagadnálak a családból! De most csomagold, mert képes vagy elfelejteni! — ugratta sógorát.

— Már viszem is! S kapsz egy üveg kisüstit is. Nyitva a kocsid? — kapott Levente az alkalmon. — Ha az ajtón levő zsebbe teszem, jó lesz?

— Tökéletes. Ott nem rázkódik.

— Büntetésből, hogy nem ittál velem, ellopom a feleséged.

— Várj, segítek én is, megforgatom a tiédet! Nem hagynád tán petrezselymet árulni… S még kockáztatnád, hogy azt mondja, hogy „Mindjárt, csak épp megbeszéljük a húgommal, amit elkezdtünk”.

— S ha a „mindjárt” annyit tartana, mint egy átlag „rövid” telefonbeszélgetés, akkor… — egyezett bele Levente.

Észrevétlenül telt az idő. Egy adott pillanatban Laci az órájára nézett.

— Mindjárt fél tizenegy. Indulnunk kellene… — szólt feleségéhez.

— Mennyi? Szent Habakukk, még másfél óra az út hazáig!

— Egy óra alatt is oda lehet érni — ellenkezett Levente.

— Én élve akarok hazaérni — kelt neje pártjára Laci.

— Miért, szerinted ahányszor hozzátok megyek, én meg szoktam halni?

— Nem, csak kockáztatod…

— Na, hagyjátok abba a bakalódást, megyünk és kész! Egész este ezt csináltátok. Ha valaki hallgatna benneteket, azt hinné, hogy esküdt ellenségek vagytok — zárta le a vitát Janka. — Kőcök, egy búcsúpuszit, de hamar! Különben hazaviszünk mindkettőtöket!

Indiánüvöltéssel jelent meg a teljes gyermekhadsereg. Szegény sógorék! Mit vállaltak magukra! De hát ott a kert, a végében folyik a patak, ott az udvar, ott a nagy szabadság. Nincs „Nem szabad!”, nincs se alsó, se felső szomszéd, lehet visibálni, „nem szól ránk a házmester”, kell-e több a gyermekboldogsághoz?

— Tudjuk, tudjuk, legyünk jók, fogadjunk szót… — mondta kajánul a nagyobbik.

— Ti meg vigyázzatok magatokra az úton… — tette hozzá a kisebbik vigyorogva. Ő se maradhatott ki.

— Ha sokat pimaszkodtok, akkor pucolás haza! — szólt Laci apai műszigorral. Egyik se vette komolyan. Kiosztottak egy-egy puszit, s futás vissza játszani. Micsoda hülyeség az órákig való búcsúzkodás!

A felnőttek elindultak az autó felé. Laciék betették a csomagokat az autóba, s beültek.

— Majd két hét múlva hozzuk haza a kőceiteket s találkozunk megint. Reggel hívjatok fel, hogy hazaértetek épségben — szólt még utánuk Anikó. — Tudom, hogy Laci óvatosan vezet, de…

— Kacsasülttel várunk. Felhívhatunk akkor is, amikor hazaértünk… — vigyorgott Laci.

— Kösz, ráér reggel is… — szólt a már induló autó után Levente. Még integettek a kapun kiforduló autó után, majd bevonultak a házba, hogy ágyba parancsolják a gyermekhadsereget.

 

Laci nyugodtan, magabiztosan vezetett.  Klasszikus zenét tett fel, a halk zene mindig megnyugtatta vezetés közben.

— Nem vagy fáradt? — kérdezte Janka.

— Csak egy picit. Még engem is meglep. Sűrű volt ez a mai nap. De jól éreztem magam.

— Én is. S azt hiszem a Kőcök is. Micsoda üdvrivalgással fogadták, hogy maradhatnak! Mintha rabláncról szabadultak volna! — mondta Janka kissé neheztelő hangon.

— Hadd el, kell nekik egy kis szabadság! — csitított Laci. — S őszinte legyek? Nekünk is jól fog! — tette hozzá kajánul vigyorogva.

— Ha hadd el, megmondom ezt nekik! — fenyegetőzött Janka mosolyogva. — Hova jelzel? — váltott témát, látva, hogy Laci bekapcsolta a jobb oldali jelzőlámpát.

— Jeleztem, hogy előzzön meg. Menjen a csudába, utálom, amikor valaki úgy rám van ragadva. Valamiért fékeznem kell, úgy fenéken billent, hogy az árokban kötünk ki.

— Jól teszed. Félek ezektől a sietős teherautósofőröktől. Egyesek annyira felelőtlenek, hogy nem a kormánynál, hanem a rács mögött lenne a helyük — dohogott Janka helyeslően. 

A teherautó megelőzte őket. Egy ideig csend volt, csak a zene szólt az autóban. Időnként megelőztek egy-egy szekeret. Az egyik nem volt kivilágítva. Janka idegesen engedte ki a gőzt, felemlegetve a szekeres felmenő ági rokonait. Laci lelkinyugalommal hallgatta, ő nem ijedt meg annyira. S egyébként is, a vezetéssel volt elfoglalva, s ilyenkor őt nem lehetett kihozni a sodrából. Janka csodálta is ezért.

— Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni?

— Muszáj, ha életben akarok hazaérni — mosolyodott el Laci. — Na, jó na, én idejében megláttam — ismerte be.    

— Ezért nem vizsgázok én le — magyarázkodott Janka. — Én erre képtelen lennék.

— Ne becsüld le magad. Én se néztem ki magamból annak idején —, fordult felesége felé egy pillanatra.

Közben a Hatod aljába értek. Laci lefékezett. Lassan vette be a kanyarokat. Alig ment ötvennel. Egy adott pillanatban elmosolyodott.

— Mit nevetsz magadban? — kérdezett rá Janka.

— Eszembe jutott János bácsi, a magyarországi nagybátyád, amikor először „másztuk” meg vele a Hatodot. Kissé elege lett az éles kanyarokból. Már a Királyhágót és a Feleki tetőt is sokallta, de ez már sok volt neki.

— Azóta se jött ide. Szerintem kétszer járt a Hatodon.

— Először és utoljára — vigyorodott el Laci. — Na de hol is lásson olyant Magyarországon. Ott mész kilométereken át egyenes úton. Sokszor azon gondolkodom, hogy veszélyesen egyenesek azok az utak. El lehet aludni a kormánynál.

— A Hatodon nem, az biztos… — értett egyet vele az asszony —, de azt ő is beismerte, hogy a táj az csodálatos errefelé. Csak sietős őrültek ne lennének! — sóhajtott Janka. — Vigyázz, a kanyarban egy biciklista!

— De ennek van macskaszeme, s ég a lámpája is, nem mint…

Laci nem tudta a mondatát befejezni. A szembe jövő kanyarban egy Volkswagen tűnt fel, s mellette egy előző húsz tonnás teherautó. A lejtőn nagy sebességgel robogó teherautó eszeveszettül dudálni kezdett. A biciklis leugrott a bicikliről az árok felőli oldalon, fél lábon állt meg, mert csak annyi hely volt a padkán. Janka a szeme elé kapta a kezét, s becsukta a szemét, s rémülten visítani kezdett…

— Idióta! — üvöltötte Laci.

Megszorította a kormányt. Hátha mégis elfér… Balról az ő sávján előző teherautó, jobbról az árok, padka gyakorlatilag nincs. A kormányt lassan fordította jobbra. De ott áll a biciklista! Skylla vagy Karübdisz? A teherautóval ütközzön frontálisan, vagy seperje el a biciklistát, s kössön ki az árokban nekimenve egyik fának is? Közöttük még egy motorbiciklis se igen férne el… S gondolkodásra csak ezredmásodpercei vannak. Az első mindkettejüknek biztos halál. A második…

 

  

 

Folytatása következik.

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 697 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.