Vigyázzatok magatokra az úton I. rész.

Több régi élmény „országúti kaland” állt össze egy történetté.

 

— Sógor, te nem koccintasz az egészségemre? — nyújtott Levente Laci felé egy borral telt poharat.

— Még ma éjjel vezetnem kell, s nem is akárhol, hanem a Hatod-tető szerpentinjein. Tudod jól, hogy kocsival jöttünk, s holnap kora reggel munkában kell lennem —, válaszolta Laci.

— Ó, mit vacakolsz, ebben az órában a rendőrök is alusznak már! Ki állít meg szondázni? — erőltette Levente.

— Fújtam én már alkoholszondába éjjel egy órakor. De nem az a fő probléma…

— Egy fél pohár bor nem emeli meg annyira az alkoholszintet, hogy… — szakította félbe.

— Ha megiszom egy fél pohárral, utána megiszom még egy kortyot. Aztán még egyet… Az országút nem játék. S józan akarok lenni — kontrázott rá Laci hajthatatlanul.

— A kedvemért, most az egyszer. Harmincat töltök!

— Ezt a szabályt még a te kedvedért sem szegem meg. Megsértődsz, majd elmúlik. Nálam az alkohol nulla tolerancia szintjén működik, ha vezetnem kell. Ezt még a legkedvesebb sógorom kedvéért sem szegem meg.

— Nem vagyunk Magyarországon… — tett Levente egy utolsó kísérletet. Ám érződött hangjában, hogy már nem reméli, hogy meggyőzheti fanatikus sógorát.

— Ott bő 20 %-kal csökkent az országúti balesetek száma, mióta a nulla tolerancia elvét bevezették. Nem iszom, még a te egészségedre sem, ebből nem engedek. Sajnálom, el kell fogadnod ilyennek. Még egyszer kívánom, hogy sok boldog születésnapodat ünnepeljünk meg együtt szeretetben, családi békében, egyetértésben! — válaszolta Laci.

— Rendben, akkor felcsomagolok neked egy palackkal a legjobbik boromból. S megiszod otthon az egészségemre, s rám gondolsz közben. Ebből nem engedek! — vágta el Levente a gordiuszi csomót.

— Merd csak nem megtenni… — mosolyodott el Laci. — Ki is tagadnálak a családból! De most csomagold, mert képes vagy elfelejteni! — ugratta sógorát.

— Már viszem is! S kapsz egy üveg kisüstit is. Nyitva a kocsid? — kapott Levente az alkalmon. — Ha az ajtón levő zsebbe teszem, jó lesz?

— Tökéletes. Ott nem rázkódik.

— Büntetésből, hogy nem ittál velem, ellopom a feleséged.

— Várj, segítek én is, megforgatom a tiédet! Nem hagynád tán petrezselymet árulni… S még kockáztatnád, hogy azt mondja, hogy „Mindjárt, csak épp megbeszéljük a húgommal, amit elkezdtünk”.

— S ha a „mindjárt” annyit tartana, mint egy átlag „rövid” telefonbeszélgetés, akkor… — egyezett bele Levente.

Észrevétlenül telt az idő. Egy adott pillanatban Laci az órájára nézett.

— Mindjárt fél tizenegy. Indulnunk kellene… — szólt feleségéhez.

— Mennyi? Szent Habakukk, még másfél óra az út hazáig!

— Egy óra alatt is oda lehet érni — ellenkezett Levente.

— Én élve akarok hazaérni — kelt neje pártjára Laci.

— Miért, szerinted ahányszor hozzátok megyek, én meg szoktam halni?

— Nem, csak kockáztatod…

— Na, hagyjátok abba a bakalódást, megyünk és kész! Egész este ezt csináltátok. Ha valaki hallgatna benneteket, azt hinné, hogy esküdt ellenségek vagytok — zárta le a vitát Janka. — Kőcök, egy búcsúpuszit, de hamar! Különben hazaviszünk mindkettőtöket!

Indiánüvöltéssel jelent meg a teljes gyermekhadsereg. Szegény sógorék! Mit vállaltak magukra! De hát ott a kert, a végében folyik a patak, ott az udvar, ott a nagy szabadság. Nincs „Nem szabad!”, nincs se alsó, se felső szomszéd, lehet visibálni, „nem szól ránk a házmester”, kell-e több a gyermekboldogsághoz?

— Tudjuk, tudjuk, legyünk jók, fogadjunk szót… — mondta kajánul a nagyobbik.

— Ti meg vigyázzatok magatokra az úton… — tette hozzá a kisebbik vigyorogva. Ő se maradhatott ki.

— Ha sokat pimaszkodtok, akkor pucolás haza! — szólt Laci apai műszigorral. Egyik se vette komolyan. Kiosztottak egy-egy puszit, s futás vissza játszani. Micsoda hülyeség az órákig való búcsúzkodás!

A felnőttek elindultak az autó felé. Laciék betették a csomagokat az autóba, s beültek.

— Majd két hét múlva hozzuk haza a kőceiteket s találkozunk megint. Reggel hívjatok fel, hogy hazaértetek épségben — szólt még utánuk Anikó. — Tudom, hogy Laci óvatosan vezet, de…

— Kacsasülttel várunk. Felhívhatunk akkor is, amikor hazaértünk… — vigyorgott Laci.

— Kösz, ráér reggel is… — szólt a már induló autó után Levente. Még integettek a kapun kiforduló autó után, majd bevonultak a házba, hogy ágyba parancsolják a gyermekhadsereget.

 

Laci nyugodtan, magabiztosan vezetett.  Klasszikus zenét tett fel, a halk zene mindig megnyugtatta vezetés közben.

— Nem vagy fáradt? — kérdezte Janka.

— Csak egy picit. Még engem is meglep. Sűrű volt ez a mai nap. De jól éreztem magam.

— Én is. S azt hiszem a Kőcök is. Micsoda üdvrivalgással fogadták, hogy maradhatnak! Mintha rabláncról szabadultak volna! — mondta Janka kissé neheztelő hangon.

— Hadd el, kell nekik egy kis szabadság! — csitított Laci. — S őszinte legyek? Nekünk is jól fog! — tette hozzá kajánul vigyorogva.

— Ha hadd el, megmondom ezt nekik! — fenyegetőzött Janka mosolyogva. — Hova jelzel? — váltott témát, látva, hogy Laci bekapcsolta a jobb oldali jelzőlámpát.

— Jeleztem, hogy előzzön meg. Menjen a csudába, utálom, amikor valaki úgy rám van ragadva. Valamiért fékeznem kell, úgy fenéken billent, hogy az árokban kötünk ki.

— Jól teszed. Félek ezektől a sietős teherautósofőröktől. Egyesek annyira felelőtlenek, hogy nem a kormánynál, hanem a rács mögött lenne a helyük — dohogott Janka helyeslően. 

A teherautó megelőzte őket. Egy ideig csend volt, csak a zene szólt az autóban. Időnként megelőztek egy-egy szekeret. Az egyik nem volt kivilágítva. Janka idegesen engedte ki a gőzt, felemlegetve a szekeres felmenő ági rokonait. Laci lelkinyugalommal hallgatta, ő nem ijedt meg annyira. S egyébként is, a vezetéssel volt elfoglalva, s ilyenkor őt nem lehetett kihozni a sodrából. Janka csodálta is ezért.

— Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni?

— Muszáj, ha életben akarok hazaérni — mosolyodott el Laci. — Na, jó na, én idejében megláttam — ismerte be.    

— Ezért nem vizsgázok én le — magyarázkodott Janka. — Én erre képtelen lennék.

— Ne becsüld le magad. Én se néztem ki magamból annak idején —, fordult felesége felé egy pillanatra.

Közben a Hatod aljába értek. Laci lefékezett. Lassan vette be a kanyarokat. Alig ment ötvennel. Egy adott pillanatban elmosolyodott.

— Mit nevetsz magadban? — kérdezett rá Janka.

— Eszembe jutott János bácsi, a magyarországi nagybátyád, amikor először „másztuk” meg vele a Hatodot. Kissé elege lett az éles kanyarokból. Már a Királyhágót és a Feleki tetőt is sokallta, de ez már sok volt neki.

— Azóta se jött ide. Szerintem kétszer járt a Hatodon.

— Először és utoljára — vigyorodott el Laci. — Na de hol is lásson olyant Magyarországon. Ott mész kilométereken át egyenes úton. Sokszor azon gondolkodom, hogy veszélyesen egyenesek azok az utak. El lehet aludni a kormánynál.

— A Hatodon nem, az biztos… — értett egyet vele az asszony —, de azt ő is beismerte, hogy a táj az csodálatos errefelé. Csak sietős őrültek ne lennének! — sóhajtott Janka. — Vigyázz, a kanyarban egy biciklista!

— De ennek van macskaszeme, s ég a lámpája is, nem mint…

Laci nem tudta a mondatát befejezni. A szembe jövő kanyarban egy Volkswagen tűnt fel, s mellette egy előző húsz tonnás teherautó. A lejtőn nagy sebességgel robogó teherautó eszeveszettül dudálni kezdett. A biciklis leugrott a bicikliről az árok felőli oldalon, fél lábon állt meg, mert csak annyi hely volt a padkán. Janka a szeme elé kapta a kezét, s becsukta a szemét, s rémülten visítani kezdett…

— Idióta! — üvöltötte Laci.

Megszorította a kormányt. Hátha mégis elfér… Balról az ő sávján előző teherautó, jobbról az árok, padka gyakorlatilag nincs. A kormányt lassan fordította jobbra. De ott áll a biciklista! Skylla vagy Karübdisz? A teherautóval ütközzön frontálisan, vagy seperje el a biciklistát, s kössön ki az árokban nekimenve egyik fának is? Közöttük még egy motorbiciklis se igen férne el… S gondolkodásra csak ezredmásodpercei vannak. Az első mindkettejüknek biztos halál. A második…

 

  

 

Folytatása következik.

 

25látogató,1mai

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.

18 Komment

  1. A fuggoseg hogy jon ide? Egyik se alkoholos se alkoholista. A sogor csak azokat jelkepezi, akik “engednek egy picit” a nulla toleranciabol, sokat hallottam mar ezt a szoveget olyanoktol, akiket reszegen sohasem lattam a kormanynal, de nem ijedtek meg egy poharkaval meginni. E konfliktusrol van szo.
    Egyszer volt egy balesetem, nem sulyos, csak horzsoltuk egymast, ha akkor lett volna bennem egy keves alakohol, is, nagyon megjartam volna. Addig se ittam, de azota neke meg a nulla tolerancia is tul nagy engedmeny, ha vezetek. Ebben fanatikus vagyok.

  2. Erdelyben nagy divat. Illik kinalni, s foleg alkalomkor szinte sertes visszautasitani. De igy vannak ezzel a ruszkik es a romanok is. Meglepne, ha Magzarorszagon ez nem lenne divat ha nem is mindehol. Hiszen alkoholizmus szempontjabol elenjarok vagyunk, s ebben ez a divat szerintem jo szerepet vallal. Virtus az ivas, s virtus itatni. A visszautasitas meg ujabb virtust hoz letre, ki gyoz?
    Virtusos ember a magyar, de nem felteltlenul bolcs.

  3. Most mar mindjart mas szemmel nezem a valaszodat. Nem okoztal bonyodalmat, de nem szeretek felreerteni. Ertelmezesed nem dilettans, s sok esetben a befogadoban van a baj, hogy mas ertelmet ad neki, nem kell mindjart hamut szorni a sajat fejedre. Varlak holnap a folytatason.
    En pedig a lakonikus tetszik/nem tetszik valaszoknal jobban szeretem az ilyent, mint a tied.

  4. Attila, nem hordozott a mélyén semmilyen komoly üzenetet a hozzászólásom… Kilyukadni meg pláne nem szeretnék. A nulla tolerancia kifejezést nyelvészetileg tartom csúfnak. Jelezvén viszont, hogy jobb ötletem nincs, ráadásul a tudásom sincs meg hozzá, zárójelbe helyeztem.
    A harmadik mondat, csak egy olvasói kérdés az író felé, melyben reményemet fejztem volna ki, szurkolván a szereplőknek (mint egy átlag olvasó), a túléléshez.
    Az első mondatomhoz, bár nem hiszem hogy ér annyit, én is elmesélhetem: Néztem már meg éjszaka jól kezdődő, részemre érdekes, végig lebilincselve tartó filmet úgy, hogy az utolsó öt perc miatt hajnali háromkor azt hittem szétvágom a tévét…
    Azt hiszem, ha ennyi bonyodalmat okoztam véleményemmel, vagy annak nem megfelelő, egyértelmű, dilettáns interpretálásával, akkor röviden pontosítok. Tetszik; avagy nemtetszik. Az viszont nem én vagyok.
    Viszont nagyon köszönöm, hogy ennyi figyelmet szenteltél nekem válaszoddal.

  5. Eva, nem tudom hova akarsz kilyukadni.
    Miert nem szereted a nulla tolerancia szot? Nyelveszetileg? Abban igazad van, de nem lehet utalni egy torvenyre hogy magyarositod. Vagy a torvennyel van a bajod, mert atesik a lo tulso oldalara? Ezt a miertet fontos tudni, mielott megertenem uzeneted.
    Az utolso mondatodnak is tobb lehetseges ertelmet talalok. “Remelem nem irsz tragediat” “Tudom, hogy a vege tragikus” “Egy ilyen tortenetnek nem igy kellene kezdodnie”
    Kerlek pontosits.

    ami az elso mondatod illeti, szerintem lesz olyan, aki nem varja meg a veget… “lltam en mar fel film elol, amely komolynak indult, s egy ilyen ponton jott a reklam, s en nem ultem vissza. “Ez is a megszokott amerikai giccs…” jelszoval. Pedig a film eleje tetszett, de csalodtam.

Hagyj üzenetet