Hány élet zuhant sorok közé zihálva,
földön térdeplő reszkető magányba,
hogy a sodró idő kútjába veszve
testbe bábozódott hangtalan fohászban,
vezekeljen utolsókat a fájdalom arca…
feléd tapogat a vak-világ
még üvöltöm, hiába…
Hisz’ hány mosoly lett zokogó hiány,
köldökzsinór létből megszületett sírás,
hol burokban bolyongó gyermeki hittel
kapkod minden fuldoklón leírt betű
tiszta fényű levegő után…
sír a néma föld
hallom, utánad…
Tegnap is hány pillanat tűnt el nyomtalan
a tíz körömmel kiszaggatott csendből,
testre feszülő lélekszorító éjben,
hogy reggelre szűzhangú vers foganjon
hófehérre gyűrt felhő-vásznakon…
szakad a menny-fátyol
látom, várnak…
Ma hány templomnak kell még ledőlnie,
hogy igazunkat vallja a holnapi ima,
és kereszted nélkül érkezz végre meg
az otthonoddá ágyazott illattalan temetőbe,
hol csak a gördülő kövek csend-(K)arca
vésődik örökül hagyott emlékként,
haldokló világod szemfedelére…
nélküled
magam nélkül vagyok
arcomon érzem
lassan csordogáló hiányod
Legutóbbi módosítás: 2008.08.13. @ 14:59 :: Szilágyi Hajni - Lumen
