Anyám, mikor egyedül maradt régi kis házában, néha tavaszonként vett egy-egy csapat kiskacsát, kiscsirkét – így aztán jól megvolt a programja az aktuális baromficsapat felnevelésével. Na, nem mintha amúgy unatkozott volna, hisz egy öreg ház körül folyton van tennivaló, nem is kevés.
Ráadásul akkoriban nyaranként el volt látva az unokákkal… hiszen ugye, a szül?k dolgoztak, leszámítva a váltva kivett szabadságokat, viszont a nyári szünet sokkal hosszabb volt, s anyám áldozatkészen felvállalta mind a négy unokáját…
Jó dolguk volt ám a ház körül él? állatoknak! A kiscsirkékre, kiskacsákra mindig volt kell? létszámú jelentkez?, aki segített az etetésükben, itatásokban. A gyerekek egyenként kiszedegették ?ket meleg fészkükb?l az újságpapírral leterített ócska pokrócra, mely fölött égett az infralámpa – bizony, nagy szükségük van a melegre ezeknek a kis jószágoknak! -, hogy aztán végignézzék, ahogy örömmel, nagy sipogással vetik magukat a kis pihe-puha szárnyasok a reszelt f?tt tojás, dara, vágott csalán közé. Megtöltötték vízzel soklyukú itatóikat, s ámulva nézték, hogy azok milyen hamar megtanulják, hol és hogyan kell inni, és tudják, hogy akár hat csibe vagy kacsa is ihat egyszerre egy ilyen edénynél. Mikor letelt az etetésnyi id?, akkor a gyerekek óvatosan visszapakolgatták a csöppségeket a bélelt kosárba, közben mindegyiknek kijárt egy-egy alapos simogatás… Majd a kosarat letakarva, folyamatosan halkuló és ritkuló csipogás után csend lett.
Lányom volt a legnagyobb unoka, ? különösen imádta istápolni a kiscsirkéket. Mivel öcsém két lánya kisebb volt, ?k a kisebbek szemével néztek a „nagyra”, s annak nyilván tekintélye volt a néhány év el?ny miatt, fiam pedig alapból nagyon érzékeny, jólelk? volt már babaként is, s a három lány között alkalma sem volt nagyon rossznak lenni, így mindannyian szívesen dédelgették, simogatták a kis jószágokat.
Mikor azok már nem szorultak annyira a kosár védelmére, akkor is rendszeresen ölben tartották valamelyik csirkét, és órákig elsimogatták, akár egy macskát. Úgy dominóztak, úgy kártyáztak, úgy ország-városoztak, hogy mindnek az ölében volt egy-egy csirke… Azt lehet mondani, a csirkék ehhez teljes mértékben hozzá is szoktak.
Már süld? korban voltak az aktuális csapat tagjai, amikor sajnos, véget ért a nyár és a rendszeres baromfiistápolásról le kellett mondaniuk az unokáknak. Azt lehet mondani, minden csirkének neve volt, messzir?l megismerték ?ket akár külsejükr?l, akár hangjukról is, és néven nevezték valamennyit. Ezentúl a szárnyasok csak heti egy alkalommal részesülhettek a fenti élményekben, de anyám elmesélte, hogy ha leguggol valamiért, valamelyik csirke máris az ölében van…
Teltek az évek, egyik nyár jött a másik után, a csirkék nagy részéb?l természetesen tyúk, illetve vasárnapi ebéd lett… mely utóbbi tényt lányomnak nem reklámoztuk – anyámnak is nagyon nehezére esett, a szomszéddal vágatta le ?ket… -, mert ha a lány megtudta, akkor név szerint kérdezte, hogy kit f?ztek meg… s megsiratta szegény csirkét, és nem volt hajlandó bel?le enni…
A két legkedvesebb tyúkocska – Ida és Borostyán – évekig megmaradt, anyám viszonylag könnyen bele is tör?dött már szinte az elején, hogy azokat végképp nem szabad bántani, azok maximum végelgyengülésben mehetnek át a túlvilágra. ?maga sem tudta volna levágni ?ket… hisz olyanok voltak, mint a kutya vagy a macska. Mentek utána a kertben, ha ott dolgozott, de kísérték egyébként mindenhova. Ha csengettek, anyámmal együtt ?k is szaladtak kárálva a kapuhoz, és ha búcsúzott a vendég, ugyanezzel a szertartással kísérték ki. A gyerekek minden szünetben továbbra is ölbevették, néven nevezték, simogatták ?ket, s ha nem láttam volna, nem hiszem el, mennyire máshogy viselkedtek ezek a tyúkok, mint amúgy egyébként az átlag-baromfiaknál megszokhattuk. Teljesen emberiek, szocializáltak lettek… még a házba is bejártak, anyám fáskosarat tartott fent nekik a konyha sarkában… télen oda „ültek el”…
Lehetett velük beszélgetni is. Lányom órákig tudott velük párbeszédet folytatni, a tyúkok ilyenkor fura, énekl?s hangon kárálva mondták a magukét, de mindig megvárták lányom mondandóját… Ugyanakkor néha anyámat is elkaptam, hogy odaszól valamit Idának, s Ida fejét rázva, énekl?s kárálással válaszolt…
Borostyán valami betegségben pusztult el 4-5 évesen, mély gyász ülepedett egy id?re a gyerekekre, anyámra is. De Idát, az utolsót még évekig istápolgatták, kényeztették, státusza volt a családban. Idával nem lehetett akárhogy bánni, beszélni, netán kikergetni a házból! Ida minden ház körüli cselekményben részt vett, legyen az meszelés, kamratakarítás, kertásás, vendégség – semmib?l nem maradt ki, mindent hangosan véleményezett… Ha anyám az utcai virágágyást tette rendbe, Ida bizton kint lehetett mellette, nem fordulhatott volna el?, hogy elkóricál, vagy netán kifut a forgalmas úttestre. Anyám gyomláló keze mellett csipegetett, elcsípve egy-egy gilisztát, id?nként kottyantva egyet-kett?t. Ida jelenléte az állandóságot, nyugalmat jelentette.
Aztán egy reggel – bizony, már lehetett tízéves is – nem ébredt föl többet, úgy találta meg anyám, mozdulatlanul. Szépen, csendben, bárminem? gond okozása nélkül, életéhez méltóan ment el…
A kert végében, Hosszúkás és Kicsi nev? h? kutyáink; Mirci, Medve, Leó, Bandi, Marci, Kiciri, Pöször?, Fancsika nev? cicáink és Borostyán mellé lett temetve.
Gyerekeink már rég feln?ttek, de Ida neve a mai napig is fogalom.
Legutóbbi módosítás: 2008.08.15. @ 06:19 :: Jószay Magdolna
