Éveken keresztül jól ismertem egy vizslát. Annál a régi, roskadozó kertes háznál élt, ahol munkából eljövet buszra szoktam várni. Ancsának hívták gazdái, egy id?s házaspár. A vizsla mindig érzékelte az id?t, amikor megyek és már az ócska, tyúkketreces kapu mögött ülve várt. Már akkor meglátott, mikor még az út túloldalán jártam, hangos csaholásba kezdett, rövidre vágott farkincája csak úgy paskolta a tárgyakat, amikhez hozzáért…
Kicsit elkényeztettem. Napközben mindig eszembe jutott Ancsa, s hogy mit is fogok neki adni buszvárás közben. Nem akartam csalódást látni arcán, és elképzelhetetlennek találtam, hogy ne legyen nálam semmi. Valami maradékot, vagy némi csokit pillanatok alatt eltüntetett, s engedte, hogy az ajtó melletti kerítésnél, ahol simán befért a karom, simogassam szép, tejcsoki szín? sima fejét, közben összevissza nyalt, és minden bizonnyal fejemig ugrált volna, ha nincs köztünk a rozoga kerítés.
A kerítés kb. egyid?s lehetett a házzal, minimum múlt század eleji… Korhadt, töredezett, szedett-vedett lécdarabok düledeztek, s látszott, hogy néhány évtizedenként egy-egy összeköt? fadarabbal id?nként toldták-foldták a tákolmányt… ha nekid?lt volna egy ember, szerintem simán bed?l…
Így aztán nem lehetett csodálkozni, hogy id?nként Ancsa kijutott a kerítésen… néha kívül várt, olyankor egy kis kényeztetés, fejem búbjáig ugrálás után becsengettem a házba, hogy mire a busz megérkezik, ne hagyjam az utcán magára a kutyust. Bár tudtam, hogy vissza tud menni, ha akar. De biztos, ami biztos… Ilyenkor beszélgettem az öregekkel, látszott rajtuk, hogy nagyon szeretik Ancsát.
Néha láttam, mikor a kertben szöszmötölgetett vagy egyik, vagy másik – s természetesen Ancsa is ott fontoskodott körülöttük -, hogy úgy beszélgettek a kutyával, mintha ember volna. A néni így panaszkodott neki: „Tudod, Ancsa, már nem hajlik a derekam. Nem bírunk a papával ezzel a kerttel… látod, kihúzom a gazt, holnapra visszan?…”
Vagy a papa, akinek megviselt, fájó dereka csaknem derékszögben görnyedt, sz?l?kapálgatás közben felnézve a sötétl? égre, bólogatva így szólt Ancsához: „Látod, Ancsa, jön az üd?! Ha arrúl jön, az mindig feljön!”
Ancsa nem vitatkozott – ha feljön, feljön. Ã??t úgyis beeresztik, ha esik, vagy ha fázik…
Egyik alkalommal, egy korán sötéted?, kés? ?szvégi napon a szokott id?ben mentem a buszmegállóhoz, Ancsa ott téblábolt kívül a kapun. Kicsit tovább tartott a sötétben a maradék keresése a szatyromban, vagy a busz jött korábban, nem tudom, de egyszer csak begördült a busz… Ancsának még épp odavetettem a megmaradt két szelet parizert a fél kiflivel, odakiáltottam egy „Szia, Ancsá!”-t, és felrohantam a buszra.
Kötelességtudóan mutattam a bérletemet a sof?rnek és közben a busz is elindult, így a lendülett?l élénken masíroztam a busz belseje felé, remélve, hogy nem esek el a nagy sietségben. Ekkor befékezett a busz – még át is villant rajtam, hogy „úristen, csak nem Ancsa szaladt a busz elé?” -, s hallom a hangszóróból: „A kutyás hölgyet megkérem, hogy szálljon le!”
Én még pár pillanatig laza nyugalommal nézegettem szét a buszon, meg is jegyeztem magamban, hogy „hú, megint milyen sokan vagyunk”… el se tudtam képzelni, hogy ez a felhívás esetleg nekem szól. Aztán visszafordulva… megláttam Ancsát közvetlen mögöttem állni a buszon… Borostyánszemeivel enyhe nehezteléssel nézett rám: „egész délután várlak, és csak ennyi id?t szánsz rám?”…
Éreztem, hogy gyúl lángra az arcom úgy körülbelül hatvan szempár kereszttüzében, ám amennyire t?lem tellett, könnyedén lelibegtem a buszról, nyomomban Ancsával. Mintha mi különben is, direkt így akartuk volna…
Mivel már csaknem fél megállónyit eltávolodtunk a háztól, visszasétáltunk. Közben megbeszéltük a dolgot Ancsával, mintha mi sem történt volna; s odaadtam neki vigasztalásként még ebédem maradékát is, egy lekváros linzert. Hazaérve becsöngettünk az öregekhez… nem számoltam be nekik a történtekr?l, csak kedvesen – mint már annyiszor – újra megjegyeztem, hogy Ancsa érdekében csinálni kellene valamit a kerítéssel… Ancsa nem nagyon helyeselt, de feltételezem, ? sem mesélte el este gazdáinak a buszkalandot…
Legutóbbi módosítás: 2008.08.08. @ 13:39 :: Jószay Magdolna
