A nagyanyám soha nem volt valami finom asszony.
Jaj, kislyányom, de nagyon le vagy vékonykodva, sopánkodta, miközben ráér?sen nyiszatolta az ölében verg?d?, idegesen pislogó csirke nyakát egy rozsdás kiskéssel. Olyan a karod, mind a madzag. Anyád nem ad enni?
Erre nem lehetett mit válaszolni, hát, dehogynem ad. Bár ételre gondolni éppen nem kívántam, és nem csak a szélbe kevered? trágyaszagtól a falusi h?ségben. Viszont lényegesen jobban festhettem, mint a mellettem álló sógorom, aki miatt tulajdonképpen megtörtént ez az egész, baromfiudvarbeli mészárlás.
Fínom ember ez, vágok neki ebédre egy csibét – döntötte el nem sokkal korábban a hosszú parasztház eresze alatt álló, billeg?s asztal fölött egy vájlingban turkálva, ami nála tulajdonképpen a mosogatást jelentette. Hagy tuggya meg, mi a jó. A zsíros, langyosra h?lt víz tetején kövér legyek tetemei úszkáltak; a nagyanyám kihalászott egyet a szinte körömnélküli, eresre dolgozott kezével, majd a rozoga kerítést?l a pottyantós vécéig futó, poros betonjárdához vágta. Hátha még él, magyarázta felemelt mutatóujjal, mert ? soha nem végzett félmunkát. No, gyere bogaram, szólt, és billentett hozzá a fejével. Aztán egy, az el?bb még a vízben ázó bögrével eldöcögött a hófehérre meszelt nyárikonyha rejtekében álló, egyre hangosabban zümmög? h?t?szekrényhez. Ott teletöltötte a poharat egy tejesüvegb?l, majd odanyújtotta nekem. Kecsketej. Jó zsíros.
Már a szagától irtóztam. Én ezt nem szeretem mama, szabadkoztam, mire bosszankodva legyintett, és megindult a pohárral a vendégség, azaz a n?vérem és az egészen új férje felé, nehogy már kárba vesszen a drága ital.
Ahogy közeledett a nagyanyám, a sógorom úgy sápadt el. Látszott az arcán, hogy halálosan megrémült. I don’t like it… sorry! – emelte fel tiltakozásképpen a kezét, megismételve az iménti mondatomat. Hiszen látta ?, miben és hogyan mosta el nagyanyám azt a poharat! Nem bírtam ki egy félmosoly nélkül. Mert hát íme, itt ez a remekbeszabott angol a nagyanyám gazos udvarán, akinek talán egészen más elképzelései voltak az egyszer?, magyar vidéki életr?l. Nem tudom, mennyire készítette fel a n?vérem egy falusi, szegény nyugdíjas életkörülményeire, de a jelek szerint ápolt, öreg kúriában reménykedett, benne méltósággal megráncosodott, egyenes hátú asszonnyal, aki valódi gyöngysorral a nyakában a régi, tisztességes id?kr?l mesél majd neki. Ehhez képest a nagyanyám ócskára mosott, tarka otthonkában, levágott orrú férficip?ben – még a nagyapámé volt – pár perc múlva a szeme el?tt vág majd le egy csirkét valami felismerhetetlen tárgyon, ami egykor talán szék lehetett.
Ez önmagában elegend? ok lenne neki a meneküléshez, de még tartotta magát.
Mivel senkinek nem kellett a tej, a nagyanyám szinte egyetlen hörpintéssel lehúzta. Soha, semmit nem dobott ki, még a romlott ételt is megette. Egyszer emlékszem, éppen nálunk volt vendégségben, ami nagyjából annyit jelentett, hogy másfél óra alatt mászta meg a négy emeletet, majd ugyanennyi ideig pihegett a számára kikészített fotelban. Azon a napon egy egész tál megerjedt cseresznyéspitét habzsolt be, miután a szeme láttára kotortam ki a kukába. Elment az eszed, jógyerek? – sipította mérgesen, majd kivetette velem mind, s egyt?l-egyig, jóíz?en cuppogva elfogyasztotta. Ijjen finomat még életemben nem ettem, te meg kidobtad volna… nem tudjátok már, mit csináljatok jódolgotokba’! Tudtam én, hogy kilenc éves korában eladták cselédnek, és gyakorlatilag az egész életét végigéhezte, de ez a cseresznyéspités dolog még engem is meglepett. Pedig én edzettnek számítottam nagymama dolgait illet?leg; nyaralásaim alkalmával gyakran készített nekünk reggelire kakaót fél adag tejb?l és fél adag vízb?l, amit soha nem ittunk meg. Hiába kértem, hogy ne vizezze fel, és akkor talán szívesebben megisszuk, sehogy sem vitte rá a lélek. Inkább szidott minket, városi gyerekeket, hogy nem becsülünk meg semmit, aztán egész nap tukmálhatta ránk a meghagyott kakaónkat.
Ezekr?l persze fogalma sem volt a sógornak, és rettegve érdekl?dött a folytatásról a n?véremt?l, aki gömbölyöd? hasát simogatva éppen azt mérlegelte, hogy bevigye-e a férjét a házba… ha már az udvartól sokkot kapott, vajon mit szól majd a rongyosra kopott karosszékekhez, a színevesztett, mocskos linóleumhoz, és az egész falat beborító, ezüst véd?fóliából igénytelenül kivágott, különböz? formájú dekorációkhoz? Mit szól majd a falból kilógó vezetékekhez, a megsárgult poszterekhez, a giccses porcelánmacskákhoz, a poros, temet?i m?virágokhoz, meg az egész, reménytelenül savanyú szagot árasztó házhoz, amilyet minden bizonnyal még életében nem látott? Mit szól majd a nagymama nyakán maradt, örök vénlány nagynénihez, aki olcsó parfümt?l és pálinkától b?zlik, és aki a kedvéért majd dohos szagú, vörös rúzzsal festi ki magát, s ha nem figyelünk, egy óvatlan pillanatban kikezd vele abbéli reménnyel, hátha majd ? menti ki a nyomorból?
Szerintem a n?vérem abban a pillanatban bánta meg az egész családi látogatást.
Hiába is tiltakoztunk, ezután történt, hogy nagymama kivonszolt a nyakánál fogva egyet a baromfiállomány áldozatai közül, s miután ruhájába törölte a kiskést, a riadt állat torkába vágott…
Miután végzett, a csirke még egy utolsót rángatózott a porban, ahová a nagyanyám dobta, miel?tt újabb akcióra készült. Nyilván felt?nt neki, hogy a n?vérem és a férje már egy ideje álldogál; mégiscsak le kell ültetni a vendégeket, mondta, majd a n?véremnek odahúzott egy sámlit, ami hosszú évek óta vedlette világoskék színét, s ez a szín a lassan perg? festékpikkelyekben néhol még úgy-ahogy kivehet? volt. Nehogy elmennyen már az a gyerek a meger?ltetést?l, aranyom – tolta a n?vérem alá, aztán körülnézett. Nem lévén más ül?alkalmatosság, a szeme megakadt a porban immár nyugodtan fekv? dög veszt?helyén. Otthonkája zsebéb?l hatalmas kend?t varázsolt el?, és megtörölgette a híg csirkevért?l. A nedves rongyot aztán visszagy?rte a zsebébe.
No, ide üjjél le, fijam! – ordította lassan a sógornak, megnyomva minden szót, mert meggy?z?dése volt, hogy hallásbeli problémák, és nem nyelvünk különböz?sége okán nem érti, mit beszél neki. Nem süket, csak angol, nyugtattam meg nagymamát, miel?tt kiüvölti a tüdejét a falszín?vé sápadt fickó felé, aki kétségbeesetten próbált kibújni a felkínált komfort alól, századszor is lepihézve halványszürke Armani nadrágját.
Kénytelen voltam bejelenteni, hogy indulnunk kell.
Nagymama hallani sem akart róla. Nincsen még kész a csibe, el ne mennyetek már éhen! – most rajta volt a sor, hogy kétségbeessen.
Muszáj nagymama, nincsen túl jól, hazudtam a várandós n?véremre bökve, mert hát a cél szentesíti az eszközt. A sógorom gyakorlatilag menekült a kapu felé, így nagymama végre megértette, hogy feleslegesen vágott le egy csirkét. Tudtam, hogy maga miatt csak ritkán teszi meg.
Míg döcög?sen kikísért minket a hófehér Rover felé, egyfolytában szorongatta a kezemet, és csókolt bennünket, ahol ért. Finom ember ez, becsüljed meg magad, aranyom, ismételgette a n?véremnek, hátha nincs eléggé tisztában a szerencséjével. Pedig tisztában volt.
Chiken mama, nevetett fel a sógor, miközben méltóságteljesen kigurultunk a csendes utcából. Úgy tért vissza a magabiztossága, mint amikor rossz álomból ébred az ember. Soha nem hibáztattam azért, hogy a lelke mélyén megveti a kirojtosodott parasztszegénységet. Engem olyan sokáig kínzott, hogy akár már gy?lölhetem is.
A nyomor viharvert kapujából nagymama addig integetett utánunk, amíg olyan kicsire össze nem zsugorodott, hogy alig láttam. Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, csak némán figyeltük, hogy fényesítik csillogóvá a napsugarak az összekapaszkodó fák alatt nyújtózkodó m?utat.
Már jócskán magunk mögött hagytuk falut, amikor az összemaszatolt ég felh?ib?l egy öreg, foltos arc rajzolódott ki, ahogy utánunk kiáltott: Isten áldjon meg benneteket gyermekeim!
Legutóbbi módosítás: 2008.08.13. @ 18:37 :: Kiss Jánosné