TÓPARTON
Minden sötét, mélyfekete,
csak lángok a távoli házak ablakai,
csak tömör fekete gyertya a nyárfa
és zizegése sincs a levélnek.
Zene szól, hozza a dombról
trombita hangját, a vén mulatóban
most nagy az élet.
Szentiván melegének
tükre a tánc odafenn.
Most nem keresem az éji sötétben
félelmeim apró neszeit.
Belphegor nem ijeszt
és bársony a vállon a csend melege.
Nyár van, nyugalom. Lábam el?tt
a Balaton mesél lassú locsogással,
néha egy vadkacsa csobban,
s a nádas is betakarózott.
Gubbaszt, várja az álmot.
Áll a leveg?, minden elült,
szúnyog se dong a fülembe.
Vízen a sz?nyeg létra ezüstje:
felvisz a Holdig.
Oly s?r? a béke! Kézzel foghatom!
Érinthetem, mint kedvesem haját
lesimítva, vagy tehetem dunsztosüvegbe,
téli viharokra ken?csként.
Nem késztet semmi gondolkodásra.
Pihen a test, a lélek is alszik.
Egy vagyok én is a parti kövekkel,
nincs harc, és meg sem öregedtem,
csak rájöttem, hogy mire születtem:
Meg kell ölelnem a távoli álló
és hullócsillagokat!
BGJ.2005.05.12.
Legutóbbi módosítás: 2008.08.19. @ 01:50 :: Balog Gábor -csataloo
