Kiss Jánosné : Bandeszliga

Id?utaztam

Táplálkozzunk, kérem, táplálkozzunk! – hajolt az éppen elkészült leves fölé, amit csak azért nem a tenyerében tartva kanalazgatott ki ráér?sen, mert túl forró volt a tányér. Szánakozva bámultam a cigarettaparázzsal csipkésre égetett, anyám szerint tisztára, szerintem ócskára fehérített abroszon át, hogy vakítja el teljesen a szemüvegére csapódó g?z. Pillanatok alatt hatástalan lett mind a nyolc dioptria, amit?l az évtizedes ivászatnak betudható, amúgy is kézremeg?s mozdulatai még esetlenebbé váltak. A szemem láttára lett a gyérhajú, inas férfiemberb?l bizonytalan kisgyerek.
A levesben mindenféle dolgok úszkáltak – anyám azokban az id?kben gyakorlatilag már bármib?l képes volt ételt kotyvasztani – és én kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy a zsíros lében úszkáló állati testrészek, sültszalonna, kolbász és a gyakorlott-egyformára vágott zöldségek – levesben egyébként megengedhet? – egyvelege sehogy sem sarkall a fent említett tevékenységre. Er?s lélekjelenlét kellett hozzá, hogy nyelni tudjak, de mégiscsak a szül?anyám f?zte, ezért nagyon lassan, de leer?ltettem a tányéromba szedett jelképes mennyiséget. Valójában nem akartam ?t megbántani azzal, hogy hazamegyek két-háromhavonta egyszer a vasárnapinak nem nevezhet? ebédre talpig dizájnban, m?körmösen, meg a nercsz?rb?l készült, amúgy bámulatosan igazinak t?n? tartós m?szempilláimmal, és kihányom a f?ztjét. Pedig próbáltam ezeket a találkozásokat a minimumra szorítani, mert a negyven fokos házi pálinkától opálosan csillogó, lebutult pillantások még annál a sok szemétnél is jobban idegesítettek, amit anyám, és a szinte vak élettársa étel címszó alatt megettek. Tudtam, ha bármikor pénzt ajánlok nekik, anyám majd alázatosan szabadkozik kicsit az illem kedvéért, pedig valójában remeg a piros papírszázasokért, és gondolatban már kiszámolta, mennyi cigaretta és olcsó rum kerül majd bel?le az ?sid?k óta nyúzott, m?anyagfogantyús vászonszatyorba. Mindkett?t utáltam: az alázatot és az önpusztítást is, és soha nem értettem, miért nem kell nekik egy jobb élet…
Amíg nem ült az asztalunknál és nem aludt a nagyszobánkban, anyám élettársát csak Bandesz-ligának hívtuk a testvéreimmel. Kiérdemelte a már-már fanatikus foci imádata miatt, amit üvöltve szeretett nézni a tévében, és amib?l b?ven kijutott nekünk is a panelépület szinte semmi magánéletet nem hagyó falain át. Az Andrásból képzett Bandi bácsi nevet csak sokkal kés?bb kapta meg anyánkra való tekintettel, egyfajta kényszer? tiszteletb?l.
Amúgy mindig is alattunk lakott a harmadikon a családjával, amíg azok szét nem széledtek, vagyis a már régóta id?szer?vé vált válóperük után a gyerekeik intézetbe nem kerültek. A szakért?k, azaz a házban lakók véleménye szerint ez sem lehetett rosszabb, mint otthon hagyni ?ket. A felesége már akkor masszív alkoholista volt, amikor én még csak beszélni tanultam. A gyerekeik közül az egyik állandó gyógyszeres kezelés alatt állt, a másik eleve szellemi fogyatékosként született. ?volt az a fiú, aki tizennégy évesen kihúzatta a jobb kettes szemfogát, hogy beszorítva oda a cigit, ne kelljen már állandóan emelgetnie a kezét, ha rágyújt. Újra és újra ezt bizonygatta, akárhányszor összefutottunk a lépcs?fordulóban, aztán csak méregetett a lyukas vigyorával. Zseninek tartotta magát, én pedig onnantól kezdtem el félni t?le. Valahogy azt éreztem, hogy velem kapcsolatban is lennének ötletei.
Gyakorlatilag az anyatejjel szívtam magamba a családjuk iránt táplált ellenszenvet. Ez persze még azokban a régi-régi id?kben volt, amikor anyám körömcip?t hordott és jó nev? ügyvédi kamarában dolgozott, igaz csak addig, amíg apám egy nap be nem rontott oda üvöltve, hogy neje vélhet?leg szexuális viszonyt tart fenn a f?nökével. Az ott dolgozók ezt sérelmezték, majd rövid dulakodást követ?en kidobták – anyámmal együtt. Igaz, ezt utóbbi kés?bb csupán egy rideg fehér papírról tudta meg, amit hosszan bámult mereven, miután elköszönt a postás. Rohadjon meg, az is cserbenhagyott, köpte maga elé, aztán töltött magának egy féldecit, és a sokadik után félholtra verték egymást apámmal. A n?véreim moziban voltak, a bátyám meg nyilván valamelyik buszmegállót rongálta a haverjaival egy festékszóró segítségével, így adva a jónép tudtára, hogy Edda M?vek Miskolc. Eközben én a gyerekszobában remegtem fülre tapasztott kézzel, jobb híján várva, hogy mi lesz ennek a vége. A vége az lett, hogy Bandeszliga felkopogott egy sepr?nyéllel, amit?l a szüleim új ellenséget találtak maguknak, és váltogatva ordították le neki, hogy ha unatkozik, másszon inkább valamelyik lányára, ahogy azt a szóbeszéd is tartotta róla. Erre csend lett odalent. Anyám világéletében tiszta, cserepes virágokkal díszített irodákban dolgozott, apám megbecsült munkás?r volt; minden okuk megvolt tehát, hogy a privát családi cirkuszaink ellenére lenézzék az ilyen embereket.
Különben meg a drámákat tekintve fel sem vehették a versenyt velük: pontosan emlékszem arra a napra is, amikor Bandeszligáék velem egyid?s lánya kitartó, éktelen ordítása még a focirangadó hangjait is elnyomta, mire végre valaki kihívta a rend?rséget, akik aztán értesítették a ment?ket. Talán ötéves lehettem és akkor még semmit sem értettem az egészb?l, csak néztem az erkélyünkön állva a családom és a többi szomszéd társaságában, ahogy a vijjogó ment?kocsi elnyeli a szinte testetlenül vékonnyá aszott n?i testet; Él még a Mari, nincs letakarva, jegyezte meg anyám némi kárörvend? nyugalommal az egyre halkuló sziréna zajában. Aztán bementünk és megvacsoráztunk, mintha normális család lennénk. Vicceket meséltünk és hangosan nevettünk, hadd hallják az emberek, hogy nálunk minden rendben van. Biztos voltak még a környéken rajtunk kívül néhányan, akiket szinte büszkeség töltött el, hogy ezúttal nem ?k zavarják fel a lakótelep nyugalmát.
Kés?bb egy rend?r mesélte félrészegen a Kerekesben (népszer? kocsma volt a sarkon, nevét az oldalára biggyesztett ?srégi kocsikerék jóvoltából kapta), hogy a kiérkez? kollégáknak úgy kellett betörniük az ajtót, hogy az el?tte ordító, saját ürülékében ázó kislányban kárt ne tegyenek, aki sokkosan üvöltött ki az ajtó levélbedobó nyílásán át. Mögötte az anyja hörgött hétrét görnyedve a maró fájdalomtól, kezében a félig kiürült hypo-s üveggel, míg odabent a nagyszobában maga Bandeszliga ült a tévé el?tt szakadt kis foteljében, és ordíttatta a meccset.

Legutóbb szerkesztette - Kiss Jánosné
Szerző Kiss Jánosné 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.