Vandra Attila : Hogy lesz egy tanár nem normális?

Fitó Ica emancipicája juttatott eszembe két történetet, íme az egyik.

 

Én csak másodállású diákszomorító voltam. Órabéres helyettes tanárként tanítottam kémiát a brassói Áprily Lajos f?gimnáziumban. A tanítás kecskéjét a f?munkahelyem káposztájával úgy lehetett összebékíteni, hogy óráim mind hétt?l kilencig voltak, s utána mentem a laborba, kitolt munkaid?vel. Emiatt, aztán szinte minden órám „els? óra" volt, s a „kés? kásák" állandóan megzavarták az órát. Akinek 20 órája van, s abból 2-3 els? óra, az valahogy elviseli a kés?ket, de eleinte még félkor is „szotyogtak". Muszáj volt tennem valamit. A szép szó a falra hányt borsóval volt egyenérték?. Azt találtam ki, hogy a kés?ket kihívtam felelni. Valakinek úgyis kellett felelni, hiszen szóbeli jegyet is kellett adni, s az anyagot is át kellett ismételni. A diák az viszont utál felelni… még akkor is, ha tudja a leckét. Nem „lefeleltetni" szólítottam ki ?ket, az nem volt a stílusom, adtam én tízest is kés? kásának. A szabály a következ? volt: aki késik, az felel, harag nincs. E szokásom bevezetése után drasztikusan csökkent a kés?k száma. Miután megadtam az els? tízest, megint rendszeressé vált, hogy egy-egy ember elkésik. Igaz, csak egy-két percet késtek. És csak akkor, ha nem volt nehéz lecke. S gyanúsan tudták a leckét… Egyszer az egyiket nem hívtam ki felelni. Szemmel láthatóan csalódott volt… Az érettségi banketten tudtam meg, hogy miért.

Sohase fogom elfelejteni az els? alkalmat, amikor e stratégiát bevetettem. Ketten késtek el, egy fiú és egy lány. Hallottam, amint az ajtó el?tt tessékelik egymást, hogy ki lépjen be els?nek, aztán a „ladyies first" döntötte el a vitát. Joli benyitott, keskenyre repesztve az ajtót. Joli nem volt a tipikus kés? kása, (kin szokott az ilyesmi csattanni?) s emlékezett, milyen mérges voltam azel?tt való órán, amikor betelt a keser? pohár. Így elég szorongva lépett be:

– Tanár úr, elnézést a késésért, az orrunk el?tt ment el a busz, bejöhetünk?

Meglepetésére nem vertem ki a dilihisztit, de ami következett az minden bajsejtelmét felülmúlta:

– Hogyne! – S mutattam a táblát.

Értetlenül nézett rám, nem jött hogy elhiggye.

– Igen, felelni! – mondtam mosolyogva. – Úgyis kell felelnie valakinek, minek zavarjak meg mást, te már úgyis állsz!

Ekkor fogta fel. Hátrafordult, s kiszólt rémülten:

– Ne gyere be!

Az osztályban néhányan kuncogni kezdtek, másoknak az arcára fagyott a mosoly. De arra a rémült visszafordulásra sokáig fogok még emlékezni… Mi tagadás, ritkán szórakoztam olyan jól diák rovására. (Általában inkább fordítva fordul ez el?).

– Szólj Sanyinak (más nem lehetett), hogy ha kint marad, az sem biztos, hogy jobb választás! Jöv? órán úgyis találkozunk! – mondtam most már jóíz?en nevetve. Sanyi úgy jött be, mintha akasztófára küldtem volna…

Volt viszont olyan is, aki nem alkalmazott ilyen aljas (tanulok, majd elkések) stratégiát. Ott volt például Szabó Gyuszi. Van jó diák, rossz diák, ilyen diák, amolyan diák és volt Szabó Gyuszi. ?egy külön kategóriát képviselt. Az a típusú diák volt, akire még egy olyan nyugdíjas tanár is emlékszik, aki súlyos Alzheimer-kórja miatt már családtagjait se ismeri fel. Nem Gyuszit részletes jellemzésével akarlak most untatni, csak egy tulajdonságát emelném ki. Az az embertípus volt, aki imád reggel aludni, s akit ha reggel öt perccel hamarább ébresztesz fel, akkor minimum népirtással egyenérték? b?nt követsz el, ha nem nagyobbat. Aki úgy indul el otthonról, hogy ha minden jól megy, akkor 10 másodperccel a csengetés el?tt ér be. De mivel a 16-os negyedóránként jár… (amikor jól jár…)

Gyuszi amúgy is amolyan f?forradalmár volt, így nagyon zokon vette, hogy neki miért kell felelnie, ha a 16-os nem jön idejében. Igazságtalanság, hogy a buszközlekedés miatt ?t büntessék meg. Így háborúztunk mi Gyuszival egészen az els? hóesésig. 1993-ban a tél nagy dérrel-dúrral jött meg, már vasárnap este lehetett látni, hogy reggelre akkora lesz a hó, hogy a brassói buszközlekedésre nem lehet majd számítani. H? de élveznék a diákjaim, ha én is elkésnék… Na és hogyan fogom elvárni t?lük, hogy pontosak legyenek, ha én elkések? Ami a diáknak (néha) bocsánatos b?n, az a tanárnak nem az. (Nincs igazság a Földön!) Így, mivel a város másik végén lakom, hajnali hat el?tt elindultam, hogy gyalog érjek be. Hét el?tt 10 perccel a tanáriban voltam. A tanáriban senki. S kutya hideg is volt, lévén hogy hétf? reggel volt, s akkor még nem volt központi f?tés az Áprilyban. A t?z már égett ugyan, de a csempe még meg se volt langyosodva.

Gyusziék osztályában volt az egyik legjobb kályha, viszonylag kis osztály is volt, s ráadásul a földszinten, s a f?t? a földszinten kezdte meg a kályhákban a t?zgyújtást. A XC-ben melegebb van… Vettem a naplót, s bementem az osztályba. Hárman voltak.

– Befogadtok melegedni? – kérdeztem csodálkozó tekintetükre reagálva. Hisz messze volt a csengetés még. Ma úgy se írunk hiányzókat, csak az óra végén, ma elfogadom objektív kifogásnak azt, hogy: „késnek a buszok". Nagyon megfagytam, s meg is vagyok izzadva a hóban való „evezésben".

 Megengedték. Letettem a naplót, s nekitámaszkodtam a csempekályhának. Annak az oldalának, amelyik az ajtó fel?l nem látszott. Már egész átmelegedtem, amire csengettek. Ekkor már hatan voltak a 29-b?l. Még jóformán el se hallgatott a cseng?, amikor hallatszott, ahogyan nyílik az ajtó, s utána a röpköd? nemi szerveket Gyuszi szájából. „Nahát, ebben az id?ben Gyuszi beért idejében? Közeleg a világvége?" villant át az agyamon. Az egyik rászólt:

– Hallgass te hülye! Vandra benn van az osztályban!

Egy szempillantásnyi csend következett.

– Hol a lófaszba' van? – kapta fel a vizet Gyuszi, mert nem látott, s azt hitte, ugratják.

– Itt! – Integettem ki a kályha mögül vigyorogva. El?re élveztem a zavarát.

Ekkor Gyuszi el?ször elsápadt, majd elvörösödött, majd lilás árnyalatot vett fel, mert feltehet?en nem kapott leveg?t a meglepetést?l, végül kirobbant bel?le:

– A tanár úr nem egy normális ember! Egy normális ember id?nként elkésik!

Szegény Gyuszi képes volt legalább 20 perccel korábban felkelni, csak hogy kiélvezze, amint elkések, pont hétkor benn volt az osztályban, s még ekkor is megel?ztem! Ekkora csalódást és frusztrációt!

Az osztályban dermedt csend lett. Mi lesz most? Szembe mondta a tanárnak, hogy nem normális! Mi lesz ebb?l? Én pedig éreztem, hogy másodperc törtrésze áll rendelkezésemre, hogy erre reagáljak. Azon pillanatok egyike volt, amelyekben rengeteg tekintélyt lehetett megfelel? magatartással szerezni, de el is veszíteni. De (szerencsémre) Gyuszi frusztrációja annyira muris volt, hogy nem tudtam megállni, hogy el ne nevessem magam.

– Gyuszi, én ezt komoly dicséretnek értékelem – válaszoltam komolyságot er?ltetve magamra, miközben a nevetést?l fuldokoltam. – Sohase akartam átlagember lenni. Te szegény ember, mennyivel hamarább keltél fel, hogy láss engem elkésni? – robbant ki bel?lem a legigazibb öröm, hisz Gyuszinak több fehér hajszálat köszönhetek, mint a többi diákomnak együttvéve.

Ekkor már az osztály is d?lt a pad alá a nevetést?l. Gyuszi továbbá a „Nem szól szám, nem fáj fejem!" közmondás mellett döntött, mert volt annyira intelligens, hogy rájöjjön, hogy kivételesen az osztályhangulat most ellene dolgozik. Azt viszont már nem állta meg, hogy táskáját ne csapja a padra. Egy b?nbakra csak szükség van!

 

Legutóbbi módosítás: 2008.07.28. @ 14:19 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 728 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.