Placskó Lajos : János

Nyomtatás

Jó szándékú, kiegyensúlyozott ember volt. Aki ismerte szerette is mindig mosolygó, örök derűt sugárzó lénye miatt. Az iskolában osztálytársak voltunk és ő nem volt valami jó tanuló. Mondjuk ki, János nehézfejű gyerek volt, de iszonyú szorgalmas. Jó — ami Jánosnál már hármast jelentett —, csak azokból a tárgyakból volt, amit Kormos tanár úr tanított. Kormos Pista bácsi pedig élővilágot — így hívták abban a korban a biológiát — és kémiát oktatott nekünk. János nagy igyekezettel tanulta ezeket a tárgyakat. Az élővilágot a tantárgy szeretete, a kémiát pedig a Kormos tanár úr iránti tisztelet miatt.

— Te Lali! Hogy lehet ezeket megérteni?

— Nem szabad elfelejteni, amit már megtanultál. Ismételni kell. Hallottad elégszer Kormos tanár urat.

— Tudom. A tudás mamája — legyintett beletörődőn. — Na, legyünk túl rajta!

Senki sem mondta neki, hogy keressen tanulópárt, magától kérdezett meg:

— Gyakorolsz velem? — Minden héten kémia óra előtti napon megjelent nálunk.

— Gyakoroljunk! — mondta, közben izzadó kezével gyűrögette a kék csomagolópapírba kötött kémiakönyvet. Ezt a könyvet aztán minden hónapban újrakötötte. Hó elején János előtt csak úgy ragyogtak a frissen csomagolt, piros címkés könyvek, füzetek. Kormos tanár úr pedig nem mulasztotta el, hogy példaként állítsa elénk Jánost.

— Gömöri gyalogos taneszközei megint ragyognak. Megszívlelendő ez egyes kitűnő tanulók számára is! – Mondta és kezdődött az óra, amely mindig érdekes, színes és élvezetes volt, annak ellenére, hogy nem rendelkezett sok szemléltető eszközzel iskolánk abban az időben. Kizárólag Pista bácsi tudásának, láttató erejű magyarázatainak és mély természetszeretetének volt köszönhető. Mindezek mellet következetesen és kíméletlenül szigorú volt. A fegyelmet is megkövetelte. Aki nagyobb rakoncátlanságot követett el, annak volt nemulass!

— Fél egykor a szertár előtt! — csattant a hangja és mi tudtuk, hogy „pofonesélyes időszak” köszöntött ránk.

Jánossal többször is ott álltunk az ódon épület emeletén a barnára mázolt ajtó előtt. Ő erősen eleven, én nagyszájú gyerek voltam.

Az általános iskola után János szakipariba ment, én gimnáziumba jártam, ennek ellenére sokszor becsengetett:

— Gyakorolsz velem?

A bányánál lakatosként dolgozott, de esti iskolán leérettségizett és szerzett még egy-két szakmát. Munkába menet, munkából jövet mindig vidáman fütyörészett, tréfálkozott. Csak a sokszor durva tréfákban nem volt benne sohasem. „Sikta” után pedig irány a Szőlőhegy és a gyümölcsösben tett-vett nagy gyönyörűséggel. Vagy a háza körül sürgölődött, „bütykölt” valamit. Az apai örökségen büszkén ragyogott a fémtábla: „Tiszta udvar, rendes ház”. Keze alatt égett a munka, mindenkinek segített, mindenkihez kedves, barátságos volt. Egyre többen kérték ki véleményét, vagy kérték meg:

— Te János! Megmutatnád a barackfa metszését?

János pedig megmutatta. Bár többször volt úgy, hogy belejött a magyarázatba és megmetszett minden fát — magyarázat közben. Soha sem kért és várt érte ellenszolgáltatást.

— Majd egyszer visszasegíted — mondta.

Néha már, „segéderőként” fiacskáját is magával vitte. Tavasszal sokszor hallottam édesapámék szomszédságában fütyörészni, énekelgetni, vagy azt, ahogy a fiának magyaráz:

— Látod, ezt a gallyat itt vágd le. Ez itt virágrügy, vigyázz rá, mert termés lesz belőle. Na, most gyakorolj! Gyakorolj, hogy el ne felejtsd, amit már tudsz!

A két János nagy szakértelemmel metszette mindenki fáját. Ha kitavaszodott, megjelent a fákon a két Gömöri, metszettek és fütyültek, mint a rigók.

Egy idő után apadni kezdett a füttyszó.

— Miért nem fütyülsz, Jani? — kérdezgették munkatársai.

— A bront tudja, valahogy nincs hozzá levegőm. Azért fütyülök én, csak ti nem halljátok.

Először felszíni munkára került, majd kiderült, hogy komoly a baj. János rákbeteg, jobb oldali tüdőfelét el kell távolítani, a műtét után pedig rokkant-nyugdíjba kerül. Marika, a felesége nagyon megijedt. János sajátos stílusában nyugtatgatta:

— Látod, ha italos ember lennék, most annak örülhetnék, hogy így elfér majd a májam. De nem vagyok. Így annak örülök, hogy több idő jut rátok, többet lehetek a kertben, a szőlőben a jó, tiszta levegőn. A lelépésből megvehetjük azt a kis gyümölcsöst. Jani majd besegít, úgyis az övé lesz egyszer, de addig még sok víz szalad le a Sajón, ne félj!

Egy szombaton, a piacon találkoztunk.

— Lali! Gyere el hozzánk mához két hétre!

— Nocsak! Mit gyakoroljunk, János?

— Talán egy kis „súlyemelést” — kezével poharazást mutatott. — A fiam nősül!

Arca, szeme ragyogott. Nem tudtam teljes szívvel örülni, mert ez az arc furcsán püffedt, ajkai kékesek voltak.

A kisebbik János félrehívott az esküvőn:

— Tudom, nem kellett volna így sietnünk, Lajos bácsi, de talán Édesapám meglátja még az unokáját.

Sajnos, a rák gyorsabb volt. Tavasszal temettük. Szokatlanul sokan álltuk körül a ravatalt, mikor a régen hallott kórus hangja felcsendült:

„Szerencse fel, szerencse le,

Ilyen a bányász élete…”

Mikor a koporsót ereszteni kezdték, a fiatal János felkiáltott:

— Várjanak!

Egy virágzó gyümölcsfaágat tett a fényezett deszkákra, és megfogta édesanyja kezét.

— Rendben van így, Édesanyám?

Marika könnyes szemei körül a fájdalmas ráncok mosolygóra váltottak.

— Rendben van, Fiam.