Üde zöld lombok s bagolylakta ligetek völgyében, hol sárga nárcisz virít, korhadó ébenfa éled, és érc-pajzsos h?s-bajnokok elporladt teste pihen ellenség vérét?l ázottan, hol repülve siet a Földet megkerülni égi lovain Héliosz s kíváncsin nyújtja fejét a sok virág: lila s piros, e pompás táj kulcsa Phaelon, a szelíd Múzsák hegye, libben? fátylúaké, szívük b?kez? és kegyes; az ifjú pásztorok ajkára ?k csalnak bókokat, ha ég? pírban esengve lefeslik az alkonyat, éjbe d?l s párafüzéres Hajnalba kúszik a Kor; de míg van anyagi lét, mivé összeolvad a por, ajándékaik addig osztogatják kedvük szerint: kinek sokat, kinek dics?t; s hogyha lecsap az Erisz, fújolkodva, elraboltatni megint szép Helenét, vajh' kinek adják örökbe újból e b?vös mesét?
Legutóbbi módosítás: 2008.07.29. @ 09:33 :: Kovács Henrietta
1991.10.20., Debrecen - a kemény tények....:)
ÃÂrni, írni, írni... egyszer álmomban egy cseresznyefán ülő fiú megkérdezte tőlem, hogy mikor lennék a legboldogabb?
"Akkor - feleltem - ha mindig ősz lenne, én pedig egész életemben egy fa alatt ülve írhatnék..."
Ez persze így nem teljesen igaz, de majdnem... :)
"Mint minden emberi lény, képes vagy szeretni. Hogy tanultad meg? Nem tanultad meg: hiszel benne. Hiszel benne, és szeretsz."
/Paulo Coelho/