Nekem ne az istenek mondják meg,
milyen a csendek közt megroppant
üvöltő élet,
hisz én csak játszani jöttem egykor
szárnyak nélkül, némán.
Ne a zajtól feszüljön húsomban az ín,
hisz úgyis fáj…
fáj ami volt, ami nincs…
hiába jöttem vissza, nem talált rám.
Nekem nem ígéretek kellenek,
trófeák, mirtuszba font glóriák,
csak a csend kell,
a te puha-csended,
hol menedékem lett lelked,
és én ma benned megpihenve,
újból, elveszett csendem keresem…
Egykor láttam elosonni
árva utcák koppanó macskakövein,
repkényekkel benőtt,
ódon házak közt elhagyottan tekeregni.
Hallottam, égre feszülő éjszárnyak
fekete tollaiban fuldokolni,
pedig akkor is csak játszani jöttem…
de soha nem érhettem el,
földre zuhanva, elvetélt némán,
egy élet kevés volt rá…
De nézd… valami most megmoccant
a fák hűvös levelein,
nesztelen bujkál a szél-lombjai közt.
Látod, az olvadó hajnalt,
ahogy lassan lecsorog a vén földre,
egy sóhajnyi pillanat alatt
végtelen mély óceánná egyesül.
Csapdosó hullámokba kapaszkodva,
alvó medrekben születik újra
az ezerarcú, hangtalan világ.
Látod, a madarak éledő szárnycsapását,
ott fenn, a születő kékcsendet…
a csend örök suttogását.
Ígérem, nem maradok soká’
csak míg én is csended lehetek,
itt lenn, a mennyekig nyújtózó földön…
Addig engedj magad mellé bújni,
lelked szelídjébe kucorogni,
míg meg nem találom benned,
összes elvetélt csendem.
várj meg, ne menj tovább,
hisz én csak játszani jöttem,
csendben…
hozzád…
Legutóbbi módosítás: 2008.07.29. @ 09:41 :: Szilágyi Hajni - Lumen
