Avi Ben Giora. : Bugi – 2.

*

 

Már nagy volt a tolongás a terminálban, amit csak mi hívtunk így, mert különben egy hangár volt. Innen indult ki a nép a géphez, miután átesett az illető a különféle formaságokon. Nem biztonsági ellenőrzésen kellett átmenni, hanem a papírokat ellenőrizték. Megnézték, hogy van–e az illetőnek érvényes szabadságpapírja és ellenőrizték a személyazonosságot. Utána a baka leadta a kitbeckjét, amit behánytak a csomagtérbe és maradt az illető fegyvere, illetve némi kézi poggyásza. Ez a fiuknál korlátozva volt. A lányok azok magukkal vihetek az utastérbe egy kézi táskát is, benne a személyes dolgaikkal: pipere, egy váltás fehérnemű, és amire egy nőnek szüksége lehet. Miután elintéztem ezeket a formaságokat, visszamentem a körletbe, hogy találkozzam Dinával a megbeszélt helyen. Kutya úr jól belakott tejjel meg sajttal és most szunyókálni akart volna.

– Szia! Na, hol van az, az eb, hagy dugjam be a szatyromba.

– Ott fekszik azon a rongykupacon. Várj, hozom őkelmét.

– Jaj de cuki! Akár nekem is adhatnád.

– Nem adom már senkinek sem. Adoptáltam és kész. Na nyisd a szatyrod, hagy tegyem bele…

A kutyának először nem volt ínyére, hogy a szunyókálásába megzavarom, de aztán csöndben maradt Dina szatyrában.

– Próbáljunk majd egymás mellé kerülni a gépen. Ha lebuknánk, akkor csak én vigyem el a balhét.

Minden különösebb gond nélkül felszálltunk a gépre és meg is érkeztünk Tel Avivba.

– Hát köszike, amit vállaltál – búcsúztam Dinától.

– Nincsen mit. Ja, nem akarsz elkísérni legalább a buszig? Addig a kuytmuty is kicsit kimozogja magát. Szegény teljesen elgémberedett a zsákos repüléstől.

– Jó, legyen. De jobb, ha megszokja most, hogy amíg meg nem nő, így fog utazgatni.

– Miért, mindig akarod majd hozni–vinni magaddal?

– Hát, amíg nem lesz nagyobb, igen. Különben is a bázison jobban tudok majd vele foglalkozni, mint otthon. Anyám csak elkényeztetné. Na, hámozd ki a zsákodból, hadd szaladgáljon egy kicsit. Nem tudni, mit csinált utazás alatt, de mikor kivettük a szatyorból, nagyon virgonc kedve volt. Na meg valamit tartott a pofájában.

– Hé, te disznó, szétrágtad a bugyimat? És nem csak ezt az egyet! Engeded el rögtön!

Nem nagyon tetszett a letolás nekije, és a pofájában tartott intim ruhadarabot alig akarta elengedni. Közben meg ráncolta homlokán a bőrt, mint aki nagy gondban van.

– Bocs Dina, de hát ez még kölök kutya, mindent megrág.

– Semmi, semmi, ezeket úgyis ki kell dobjam, és van bőven belőle… Van már neve egyáltalán?

– Még nincsen. Most adhatunk neki együtt. Tudod mit? Elnevezem Bugyinak, ha már szétkapta a bugyijaidat.

– Na ez jól hangzik. Akkor legyen a neve Bugi.

– Nem Bugi, hanem Bugyi! Tudom, nehezen tudod kimondani, mert nem héber szó és csak törve ismered a magyart.

– Ej, de sok bajod van neked. Miért nem adsz neki héber nevet, amit mindenki ki tud majd mondani?

– Pontosan azért, hogy csak én tudjam kimondani és idomítani. Na meg most már te is. Szóval legyen akkor Bugi.

A busznál elbúcsúztunk.

– Akkor vasárnap vállalod ismét a szállítmányozását Buginak? De ne tegyél a zsákodba semmit, csak olyat, amit szétrághat.

– Na jó. Látom, szomorú sorsomat, hogy amíg egy bázison leszünk, majd én szállíthatom a kutyádat.

– Ha nagy leszek, majd meghálálom.

– Majd a kutyád az talán téged már ismerlek. Na szió, kellemes hétvégét és jó kutyázást.

Jobb híján én is kerestem egy autóbuszt, ami hazáig visz. Nem akartam kísérletezni a stoppolással, kutyával együtt. Pláne így nyakörv, minden nélkül. Még azt gondolnák, hogy valami kóbor kutyakölyök és az ilyenektől félnek az autósok, hogy összekoszolják a járgányukat útközben.

A buszon sem volt könnyű utaznom. A sofőr nem akarta elfogadni a katonai igazolványomat, mármint a kutyának, mondván, hogy a kutya nem a hadsereg kötelékében teljesít szolgálatot. Vagy fizetek a kutyának jegyet, vagy utazzam, amivel akarok. Nem akartam győzködni, hogy bizonyos szempontból igaza van, de ez a kutya még kölyök, tehát nem sorolható a külön utazók kategóriájába. Így kifizettem a jegyet… A buszmegállótól a hazáig vezető út nem egy nagy táv, de Bugival egy jó félóráig tartott. Mindent megszagolt, mindenbe belemászott és néha egy helyről percekig nem lehetett tovább cipelni. A dolgát persze, azt nem végezte el, amiért hagytam szabadon mászkálni.

– Szia mamsi – köszöntöttem anyámat.

– Jaj de jó, hogy hazajöttél végre. Vagy két hete, hogy nem voltál itthon. Dobáld ki a mosnivalót, sőt egyenesen be is teheted a gépbe. Meddig maradhatsz?

– Sajnos csak vasárnap hajnalig. Reggel vissza kell már repülnöm a bázisra.

– Adhatnának már egyszer hosszabb kimenőt is neked.

– Nemsokára kapok majd.

– Mi az, amit dugdosol az ingedben?

– Izé, ez egy ajándék, egy valódi vizsla kölyök. A bázison kaptam. Ne félj, nem hagyom itthon. Először megnevelem, és utána majd hazahozom. Csak bemutatni hoztam őkelmét. Majd valami rossz öv kellene, amíg nem veszek neki pórázt, legyen min vezetni.

– Na mutassad, hagy nézzem meg.

Letettem Bugit a földre anyám lábai elé. Rámeresztette kíváncsi szemeit anyámra, aztán hátrált néhány lépést és már le is rakta a vízlenyomatát.

– Na, azt látom, hogy még nem szobatiszta és bizonyos dolgokra meg kell tanítanod, de ha megnő, akkor szerintem nyugodtan rám hagyhatod. Legalább nem leszek egyedül, amikor nem vagy itthon.

– Pontosan erre gondoltam én is.

 

Sajnos az két nap úgy elment, mintha nem is lett volna. Bugi rakoncátlankodott ugyan, de nem fordította fel a lakást. Igaz, ahol csak lehetett, elhelyezte a nyomait és minden szabadon lévő dolgot megkostólt. Anyám jót nevetett, mikor elmeséltem, hogyan kapta a nevét és miért így neveztük el Dinával.

– Jut eszembe – mondta anyám –, az a lány nagyon oda volt érted, miért nem jártok?

– Hol van már a tavalyi hó, mamsi. Ami volt, volt. Ő is forszírozta a dolgot, de én nem akarom. Vele még semmi gondom nem lenne, de a családjával annál több. Az anyja az hagyománytisztelő, és rólam eleve tudja, hogy milyen megátalkodott hitetlen vagyok. Nem jönne össze a dolog emiatt. Na de ezt nem akarom az orrára kötni Dinának.

– Miért probléma az anyja? Elvégre nem vele járnál.

– Naiv vagy anyuka. A múltkor is azért szakítottunk, mert én nem voltam hajlandó betartani az anyja kósersági igényeit. Szóval hagyjuk.

Bugi a két nap alatt felzabált volna mindent. Anyám adott neki, ami csak volt a jégszekrényben. Még fagylaltot is kapott.

 

– Anyuka ez kutya nem ember – mondtam neki. – Nem lehet elkényeztetni, mert akkor én hiába akarom majd kutyatáppal kínálni, nem fogja megenni, akkor sem, ha éheztetem. A kenyeret is már csak turkálja. Ha üres, otthagyja. Csak, ha megkenem valamivel, ami ínyére való, akkor eszi meg.

Vasárnap hajnalban összecsomagoltam és elmentem vissza a bázisra Bugival. A körletben mindenki tudott róla, hogy kutyám van, de nem csináltak ügyet belöle. Mindenki furcsállta a nevét, de se Dina se én nem magyaráztuk el a jelentését. Gondoljanak, amit akarnak. Délutánonként, amikor volt szabadidőm, elkaptam a frakkját és kivittem egy szabad, elhagyatott terepre, ahová nem jutott el a bázis zaja, meg egyedül csak mi voltunk ott. Bugi nagyon gyorsan tanult. Az elején nem akarta megérteni, hogy mikor üljön, mikor hasaljon, és mikor álljon. De alig két hónap alatt már azt is tudta, hogy „maradsz a helyeden”. Ez volt a legnehezebb, amit a fejébe vertem. Mert hajlandó volt a fenekén maradni, de ha elmentem vagy húsz lépést, felállt és bűnbánó pofát vágva jött utánam. Nehezen szoktattam le arról, hogy egyénieskedjen. Ez a hajlama megmaradt egész életére. Szófogadó kutya lett, mindent hajlandó volt csinálni, amit megtanult, de ha rájött a hoppáré, akkor bizony senkinek sem fogadott szót. Ez ritka volt nála, de volt. Már túl az első évein mertem hazavinni anyámnak. Az elején nem nagyon akart hallgatni anyámra, de miután rájött, hogy az a nőszemély nem azonos azzal a személlyel, mint aki a bázison parancsol neki, mármint Dinával, és sokkal elnézőbb is vele, igen hamar közelkerültek egymáshoz. Anyámnak így lett társasága is, ha én nem voltam otthon. Ő nem mindig tudta levinni, sétálni. Ez csak este volt nehéz, de Bugi le tudott menni önállóan, és utána vissza is ment egyedül a lakásba. Csak az ajtót kellett nyitva hagyni neki, amit aztán maga zárt be egy elegáns fenékbillentés kíséretében. Nem zavart sok vizet. Anyám kivitte magával a piacra vásárolni. A kosarat nem lehetett a szájába adni, mert nem bírt ellenállni a csábos szagoknak. Mindig letette a szatyrot vagy kosarat és nagyokat szippantott az illatok kavalkádjából. De hozzá nem nyúlt volna, még ha esetleg két napja nem látott ennivalót sem. Így csak annyi feladata volt, ha elmentek együtt vásárolni, hogy a cekkereket őrizze az üzlet előtt.

Történt, hogy valaki egyszer bele akart nyúlni az egyik cekkerbe. Bugi először csak figyelmeztetőleg belekapott gyengéden az idegen kezébe, de az illető erre belerúgott. Anyám már csak azt látta, hogy az illető kézzel–lábbal próbál védekezni. Kijött a rendőrség és rögtön jegyzőkönyvet vettek fel. Kiderült, hogy a fiatal srác a szomszéd házban lakik és az apja nekem is jó barátom. Ráadásul az apa a rendőrségen dolgozott, így igencsak kellemetlen volt a szitu. Mikor egyszer szabira mentem haza felugrottam hozzá. Nagyon próbált szabadkozni, hogy a srácával sok gond van, mióta a kamaszkorba ért. Kiderült aztán, hogy fogadásból csinálta az egészet, mert a haverjai felpiszkálták, hogy nem mer kikezdeni Bugival.

Nagyjából elsimultak ezek a viták és mindenki tisztelte Bugit. Az egész környék ismerte és szerette. Különösen a gyerekek, mert azokkal hajlandó volt egy csomó hülyeségre. Mindent csinálhattak vele egy bizonyos határig és, ha esetleg túllépték, akkor sem vadul figyelmeztette őket, hogy elég, ezt ne csináld. Főleg labdázni szerettek vele, mert nem csak visszahozta az eldobott labdát hanem utána még cselezgetni is lehetett vele.

Máskor hosszú szabadságra mentem haza. Ilyenkor az volt a szokás, hogy esténként a szabadságos bakák segítettek a rendőrségnek az éjszakai járőrszolgálatban. Ez nem volt megterhelés, hiszen max. négy óra szolgálat volt az egész és főleg a lakótelep környékén. Éjféltől álltunk szolgálatba Bugival meg egy másik szabadságon lévő katonával, aki a páncélosoknál szolgált. Mikor meglátta Bugit, csak nézett.

– Ez lenne az a kutya, akiről a környék beszélni szokott?

– Én nem tudom, hogy szoktak róla beszélni, de tudtommal most nincsen más kutya a környéken rajta kívül. Nincs is most kétes elem a környékünkön, mert ha lát valakit, aki nem tetszik neki, hát azt biza meg szokta kergetni.

– Na ezt hallottam, mert mesélik, hogy esténként egy kutya szokott egyedül sétálni a környéken és úgy fest, mint egy kóbor kutya, de nem bánt senkit sem, csak aki valamiben sántikál. Csak hát azt nem értem, honnét tudja egy kutya, ki, miben sántikál.

– Onnét, hogy jó az orra. Na, de majd meglátod magad is ma éjszaka.

Bugi egész idő alatt előttünk kujtorgott, teljesen önállóan. Ha kicsit lemaradtunk tőle, akkor megvárta, míg a közelébe érünk. Soha nem maradt látótávolságon kívül. Már lassan hajnalodni kezdett. Bugi valami furcsára, számára szokatlanra lett figyelmes. Hirtelen nekiiramodott. Hiába kiabáltam utána, nem reagált.

– Gyere, fussunk utána. Valami nem stimmelhet arra. Ok nélkül soha nem tesz ilyet. Néha van olyan, hogy rájön a hoppáré, de ez nem tart nála sokáig, pár pillanat. Most nem erről van szó, valamit észlelhetett.

Már látótávolságba került, amikor egy lövés dördült. Láttuk a torkolattüzet is.

– Maradj a hátam mögött – adtam ki az utasítást a társamnak –, és fedezzél.

Mire odaértem Bugi mellé, már alig volt benne élet. A kezeim közt múlt ki szegény. Oldalról találták el. Közben a rendőrségtől is megjött az erősítés. Átfésülték a terepet, de már nem találtak senkit, csak az üres kapszlit, amit kilőttek Bugira. Sohasem tudtam meg, ki volt az elkövető de, hogy nem környékbeli volt, abban biztos voltam.

Soha többé nem lett másik kutyám, pedig több is lehetett volna. Olyan, mint Bugi, csak egy volt számomra. Egyéniség volt és másik kutya nem tudta volna betölteni az ő üresen maradt helyét.

 

Legutóbbi módosítás: 2008.07.02. @ 13:36 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.