Takács Dezső : Mindennapi kenyerünket

Uram Isten, hová jutottam! Megöl a szégyen. Szeme előtt összefutottak a fák, az út mintha megbillent volna. Megállt, pihent egy kicsit, azután továbbindult. Mire beért a városházához már kilencet mutattak a toronyórák. *

   

A felhőtlen égen pöffeszkedő telihold ezüstös fénnyel terítette be az utca szélső háza előtt elterülő tágas, füves teret. Itt-ott néhány görbetörzsű akác takarta ugyan a kilátást, de így is jól lehetett látni, az egykori Purgly kastély csonka maradványaként meredező vegyesbolt épületét. Az előtte terpeszkedő márvány szökőkútmedence köríve is kivehető volt, s a teret végezetül a hatalmas lombkoronájú, kétszáz éves tölgy sötét tömege zárta le. A levegőben a rügyekből éppen kipattant zsenge levelek illata terjengett, az út menti árokból fel-felhangzott az unkák egyhangú nótája. Tavaszodott.

Már éjfél felé járt. A sovány beesett arcú, idős asszony ágya széléről szemlélte az ablakon túlról eléje táruló képet. Mélyen ülő, égő szeme végigsimogatta az ismerős tárgyakat, gondolatai visszarepítették az időben.

Kislánykorában még állt a nagy kastélyépület, a hozzátartozó magtárak, színek és a távolabb lévő istállók, ólak sora. A kastélyt gondozott park övezte, ennek utolsó hírmondója az öreg kocsányos tölgy. A pusztai település utcáiban több mint nyolcvan házat számláltak. Lakói úgy, mint a szülei is, kivétel nélkül az uradalomban dolgoztak. Apja kocsis volt, anyja tavasztól őszig kijárt a mezőre s végezte a többi napszámossal az éppen soron következő munkát. Sokat dolgoztak, kemény világ volt. A napszámosnak virradat előtt kinn kellet lenni a tábla szélén. Akit útközben megpillantott a nyáron korán kelő kíváncsi Nap, már fordulhatott is vissza. Aznap nem állhatott munkába. Ha keservesen is, de nyáron mindig megkeresték a télire elegendő élelmet, a jószágnak a takarmányt. Az erdőről behordhatták a téli tüzelőt, s a kevéske készpénz éppen futotta a legszükségesebb ruhára, cipőre, sóra, paprikára, petróleumra.

Valahogy mindig átvészelték a telet. A tavasz! Az cudar volt. Mire a hó elolvadt és a fagy kiengedett rendszerint elfogyott az élelem, a munkák meg még nem indultak be. Várni kellett, míg megszikkad a föld. Ilyenkor minden család szűkösen élt, volt, amikor néhányan már éheztek.

Tudta ezt Purgly méltóságos úr is. Ilyenkor befogatott a hintóba s kinn a pusztán, de benn a faluban is végiglátogatta legjobb, legmegbízhatóbb munkásait. Végigkérdezett mindenkit: — „Van mit enniük? Maradt még tüzelőjük?” Aki szűkösen volt, annak: — „Majd ledolgozzátok!” — felkiáltással kiszabta a szükséges fejadagot. Törődött azokkal az emberekkel, akikre gazdaságát alapozta, akiknek a munkájára egész évben biztosan számíthatott.

Apja ilyenkor kalapját kezében gyűrögetve, mélyen meghajolva köszönte a méltóságos jóságát, anyja megilletődve csókolt kezet.

Sok idő telt el azóta, a világ nagyot változott. A kastélyt még 1945-ben szétverték, elhordták az emberek. A park fáit kivágták, az öreg tölgy csak azért menekült meg, mert nem bírtak vele.

Ő ugyanolyan gyalogmunkás lett a termelőszövetkezetben, mint amilyen az anyja volt az uradalomban. Most a szövetkezet is halódik, ő a nyugdíjából éldegél, magányosan. Ki is jönne a belőle, ha a fia nem kunyerálná el időnként egy részét italra. Vasárnap elvitte az utolsó forintjait is. Hétfőre még maradt egy kis kenyere. Ma nem evett semmit. Hanyatt dőlt az ágyon, magára húzta a dunnát s a plafont pásztázva tovább morfondírozott.

— Le kell vágni az utolsó tyúkot is. Nincs mese. Ha jól beosztom, a hétfőig hátralévő öt napot kihúzom valahogy, és itt a nyugdíj.

Hajnal felé nagy nehezen elszenderedett. Álmában anyját látta. A nagy fateknő mellett állt, kenyeret dagasztott. A kemencében már pattogott a tűz. Szorongása feloldódott, mosoly ült ki az arcára. Hamarosan érezheti a sülő friss kenyér illatát.

Virradatkor a kutya hangos csaholása verte fel. Mire álmosan kibotorkált, a rókának már csak a ház mögötti gazosból ki-kivillanó farkát látta. Utolsó tyúkjának kihullott tollait, lába elé terelte a hajnali szél.

Most mi lesz? Mihez kezdjen? Az utcának ő az egyetlen lakója. A többi ház félig vagy teljesen romos, lakatlan. A közelben lakó Medvéék kilenc gyereket nevelnek, azoknak sincs elég ennivalójuk, tőlük nem kérhet. A távolabb lakókkal nincs olyan viszonyban, hogy megoszthatná velük gondjait. A fiára sem számíthat. Mindig részeg. Ami kevés pénzt a határátkelőnél, szélvédőmosással összeszed, azt azon nyomban italra költi.

Még soha nem kért segélyt az önkormányzattól. Ezt most sem teheti. Nem tudná a szégyent elviselni. Nem élné túl. Nagykendőjébe burkolódzva a hideg konyhában ült. Két könyöke az asztalon támaszkodott, arcát tenyerébe fogta. Éppen begyújthatott volna, mert némi aprófa, kukoricacsutka még akadt a ház körül, de úgy volt vele, nincs mit főzni, akkor meg minek. Délben ivott egy pohár vizet, azután tovább gubbasztott a széken.

— Menj, fogjál magadnak nyulat! — szólt oda a kutyának, mikor estefelé elengedte a láncról. Bement a házba, megint ivott egy kevés vizet, azután lefeküdt.

Az egész napi reménytelen töprengés elcsigázta. Most hamar elaludt. Éppen időben. A kenyerek szép magasra keltek a szakajtókosárban s a kemence felfűtve várta őket. Anyja egyenként ráborította a kenyereket a hosszúnyelű sütőlapátra, bevetette mind, majd becsukta a kemenceajtót. Ültek egymással szemben, vártak. Csend volt.

Reggel frissen ébredt, könnyűnek érezte magát. Megmosakodott, felvette a templomba járó ruháját, magára kanyarintotta a nagykendőt és elindult. A város az országúton hét kilométer. Ő a dűlőúton a felső szőlők felé indult, így majd két kilométert megspórol.

— Csak segít rajtam — töprengett magában. — Ismer. Imrét tanította az iskolában. Biztosan tudni fogja, ha nem lennék nagy bajban, nem kérnék. Uram Isten, hová jutottam! Megöl a szégyen. — Szeme előtt összefutottak a fák, az út mintha megbillent volna. Megállt, pihent egy kicsit, azután tovább indult. Mire beért a városházához, már kilencet mutattak a toronyórák.

 — Jaj, csak itt legyen! Csak segítsen! — gondolta, miközben elment a templomajtó előtt. Pillanatra megállt, az ajtó mögött rejtőző oltár felé fordult.

— Uram irgalmazz! — mondta, térde kissé megrogyott s lehajtott fejjel keresztet vetett.

Benyomta a városháza ormótlan, nehéz tömörfa ajtaját. Elindult felfelé a lépcsőn. A korlátba kapaszkodva egyesével vette a fokokat. A forduló sarkában megbámulta a kehelyszerűen kikopott mélyedést.

— Hány embernek kellett itt megfordulni, hogy a kő így elkopjon? — gondolta s fújt egy kicsit. Nagy nehezen felküzdötte magát az utolsó lépcsősor tetejére, majd bizonytalan léptekkel átment a folyosón. Mikor belépett az előszobába, megint összefolytak előtte a tárgyak.

— Rosszul van, Horvai néni? — hallatszott távolról egy női hang.

     — Semmi baj kedveském, csak ez a sok lépcső.

     — Üljön le, hozok egy pohár vizet.

     — Az jó lesz — mondta s gyorsan leült, hogy minél előbb összeszedje magát.

     — A tanár úr bent van? — kérdezte, miután megitta a vizet.

     — Bent. Tessék bemenni.

     Félénken lépett be az ajtón, de mikor régi ismerősként fogadták megnyugodott. Egészen addig, míg el nem hangzott a kérdés:

     — Mi járatban van itt nálunk, Horvai néni?

     Úgy érezte hosszú órák teltek el, mire nagy nehezen ki tudta mondani:

     — Nagy bajban vagyok fiam. Segítsen rajtam! Restelem, de már napok óta nem ettem.

     A határozatot hamar megkapta. Miután a pénztárnál kifizették neki a segélyt, visszament az emeleti irodába.

     — Valami nincs rendben, Horvai néni? — kérdezte a kedves fiatalasszony.

     — Nem, nem aranyoskám, minden jól van. Csak még bemegyek egy pillanatra.

     A férfi háttal állt az ajtónak. Mire észrevette, hogy valaki belépett és megfordult, ő már odaért hozzá. Megfogta a kezét és lassan lehajolt. A férfi nem értette, mi történik, míg azután megérezte kézfején az asszony ajkainak melegét.

     — Jaj! Horvai néni! Ezt nem szabad, ezt nem!

 

Az illusztráció Soproni Gyula munkája.

 

Legutóbb szerkesztette - Takács Dezső
Szerző Takács Dezső 190 Írás
Viharban érkeztem, vaksötét éjszaka. Hajlongó jegenyék, átázott föld szaga, s Anyám volt ott még, meg a bába, mikor belesírtam ebbe a világba, a Sztálin utca nyolcban, alig hallhatóan.