Koczeth László : Az utolsó dallam

*

 

Felbúgott a sziréna.

A bolt előtt állók hirtelen futni kezdtek.

Amikor lélekszakadva beugrott az óvóhelyre, már süvítettek is a bombák.

Félelemtől tágult, rettegő szemek néztek rá.

A sarokban egy copfos kislány pityergett, magához szorítva kifordított lábú mackóját.

Az emberek nem szóltak egymáshoz, csak vártak. Robbanások zaja hallatszott odakinn és a repülőgépek búgó, majd elhalkuló hangja.

Hirtelen kiszaladt az utcára és futni kezdett. A becsapódások szele lefújta, és messzire görgette karimáján köröző kalapját.

Ő csak futott szemben a felgomolygó porfelhővel a leomló, állva összeroskadó házfalak között. A kockás sál nyakára tekeredett, kabátja rosszul varrt gombja is lepattant, de ő mindezzel nem törődve serényen ugrálta át az omladékokat.

Beszaladt a lerombolt házba.

Végigfutott a félig leszakadt gangon, és reszkető kézzel nyitotta ki az ajtót.

A szoba sarkában a lengedező függönytől takartan, a feldőlt asztal mellett találta Ãőőt, egy székre borulva, néhány üvegcseréppel befedve, piszkosan, de sértetlenül.

Lassan közelített hozzá, mint az óvatos fiúcska, aki pillangót cserkész be a virágos mezőn.

Szeme végigkutatta hattyúi nyakát, teste finom ívét, kanyargó domborulatait. Gyöngéden megsimogatta, megtapogatta kezével, majd a hátára vette, és újra futni kezdett visszafelé az óvóhely irányába.

Közben egy kedvelt dallamot dúdolgatott, a fütyülő bombák fülsiketítő zajában.

Csak ezt hallotta, a saját belső zenéjét, ahogy lelkéből felhangzik a lágy, édesbús muzsika.

A sorozat a hátán érte.

Lerogyott egy dombot formáló törmelékkupacra. Erősen magához szorította a „kedvest”. Ujjával megpróbálta elsimítani rajta a golyó ütötte lyukakat.

Nem érzett fájdalmat., Jóleső melegség öntötte el.

Felnézett a füstgomolyos, szürke égre, ahol a bombázók zúgtak, forogtak, repültek tovább.

Úgy érezte, mintha ő is repülne, szállna, odafenn, nagyon magasan, egy csodálatos soha nem hallott mennyei szimfónia kíséretében.

Szemei elhomályosultak, s lassacskán lecsukódtak.

 

——————

 

A fázó, toporgó katonák deszkákat, fahulladékokat szedtek össze a környéken. Egyikük meglátta az átlyuggatott csellót. Kitépte a görcsösen belekapaszkodó, halott férfi kezéből, és nevetgélő, cigarettázó társai közé lépve a tűzre dobta.

Hideg, fagyos szél süvített át a téren.

A tőz magasra lobbant, lángnyelve szinte már az égig emelkedett. A hangszer sóhajtva megadta magát.

Néhány perc múlva újra támadtak a repülők, ismét feltűntek a tankok.

A háborúnak folytatódnia kell.

 

Legutóbbi módosítás: 2008.05.10. @ 13:21 :: Koczeth László

Szerző Koczeth László 51 Írás
"Tudunk mi sok hazugságot mondani, ami a valóra hasonlít, de tudunk mi, ha akarunk, az igazra is rázendíteni' (Hésziodosz Istenek születése - A Múzsákról)