Szél kavarja fel az ázott faleveleket, néhányukat a föld sara nem hagyja felszállni, oda tapasztja, odaragassza önmagukhoz, visszahúzza a szaladni, elvágyódni merőket.
Így vagyunk mi magyarok a szülőföldünkkel, ahova a mag lehullt ott ereszt gyökeret, ott cseperedik fel a növényke, ott hajt virágot, hoz termést, ott ernyed el és kerül vissza az élet örök körforgásába.
Valahogy így gondolta a mi idős házaspárunk Imre bácsi és Terka néni is, mikor a nagy háború után egybekeltek. Nem volt kegyes a sors hozzájuk. Elérte őket is, ami sok kortársuknak megadatott. A háború minden szennyével átitatva, vallottak tisztán igaz szívvel szerelmet a falu papja előtt, ifjan, de szertelenségtől mentesen, elvesztett, de a lélek mélyén mégis megtalált illúziókkal.
A front alatt Terka néni tisztessége, mint oly sok lánypajtásának az orosz katonák áldozatává vált. Kishúga is ekkor halt meg szegényke, elvérzett, mikor átszakadt a gátja a kirgizek állati vadságától. Imre bácsi nehezen emésztette meg a történteket, de lassacskán belenyugodott, hiszen a fogságban az Urál mélyen, ott, ahol a fák valóban az égig érnek, ő is kiette a latrinából az oda elrejtett, sózott nyers halat. Az élet ilyen, a legnagyobb mélységek után jönnek a legnagyobb megtisztulások.
Házasságkötésük után nem sokkal születtek meg a fiúk. A sors kegyéből mindjárt ketten.
A törékeny, alacsony Terka néni hatkilónyi súllyal birkózott meg sikeresen a szülés előtti időben. Jöttek az ötvenes, hatvanas évek teli megpróbáltatásokkal, gondokkal, néha néhány csepp örömmel. A szegény egyszerű ember csak cseppenként kapja az örömöt, mint az orvosságot, nehogy elteljen tőle és az élet dolgaiban mindig résen legyen.
Jött a kolhozosítás, a forradalom. Eskető papjukat felforgató tevékenység miatt a templomkert végében agyonverték a pufajkások.
Bűne az volt, hogy prédikációiban a függetlenséget, az ember szabadságát hirdette.
Imre bácsi golyót kapott a bal lábába, emiatt később sántított is egy kicsit, öreg korára már kénytelen volt botra támaszkodni. Amikor a vöröskeresztes, leponyvázott kocsi értük jött Terka néni elzavarta őket, mondván, hogy ő eddig is itt élt, ha meg kell halni itt is haljon meg. Dehogy is megy ő újra kezdeni az Óceánon túlra. Itt is lesz majd még jó világ, csak egy keveset még várni kell rá.
A fiúk lassacskán kijárták az iskolákat. Jó tanulók voltak, elvégezték az egyetemet mindketten. Józsiból villamosmérnök, Sanyiból tanár lett.
Pár év múlva megházasodtak. A lakodalmat is egyszerre tartották. Ma is emlegetik akkora lagzi volt.
A gyerekek a városban vettek lakást.
Ekkor készült a pad.
Imre bácsi egy rügyfakasztó márciusi szombaton a fáskamrából előhozott néhány fenyődeszkát és hozzáfogott. Mire Terka néni az ebédre hívó riadót elrendelte már el is készült vele. Ebéd közben elmondta asszonyának, azért készítette olyan szélesre, hogy jól elférjen rajta a faruk a szomszédasszonnyal. Terka néni azonnal replikázott, vagy azért, hogy legyen rajta hely a kártyának, meg a pálinkásüvegnek is, ha a Pista komájával snapszliznak. Így évődtek a pad elkészültén, nem tudva még hogy további életükben milyen fontos szerepe lesz ennek az alkalmatosságnak.
Ettől a reménykeltő tavaszi naptól kezdve a pad volt a társasági élet központja. Ha idejük engedte, végezvén az éppen aktuális munkával, a lefüggönyözött ablakokon keresztül lesték a környéken lakók, ül-e valaki a padon, érdemes e odamenni egy kicsit pletykázni, diskurálni. Nagyjából tudták, mikor ki lesz található ott, úgy programozták hozzá tennivalóikat. Reggel nyolcig a fiatalok gyűltek össze az utcából, hogy együtt menjenek az iskolabuszhoz, utána néhány asszony rakta le cekkerét s váltott néhány szót az emelkedő árakról, hogy megint mit nem lehet kapni, és mit hoztak a vegyesboltba. Tizenegykor bezárt a kocsma. Egy-két részeg ült le elnehezült fejjel, okosnak érzett szófordulatokkal bizonygatva egymásnak szellemi kvalitásukat, majd az útmenti akácfába kapaszkodva lódították tovább a szesztől elnehezedett, önálló életet élő lábaikat. Ebéd után a délután pihenni nem tudó öregek gyűltek össze egy kis traccspartira. Az este a kártyásoké vagy a fiatalasszonyoké, akik ha jókedvűek voltak sokszor daloltak is. Egy-egy viccmesélő férfiember mindig került ilyenkor, akin jókat mulattak, be-beszóltak neki, ugratták, gúnyolták. Ha szép idő volt összegyűltek csillagnézőbe is, a néha arra járó szerelmesek, ölelgették egymást a padon.
Imre bácsi és hitvese nem bánták ezt a nagy forgalmat, sőt büszkék voltak arra, hogy házuk eleje ilyen fontos események színterévé vált.
Ez volt a pad fénykora.
Így teltek az évek vidám szomorúan, ahogy bárhol máshol, ahol emberek élnek ezen a földön. Születtek, újjászülettek, elmentek, visszajöttek. Játszották az élet, a természet körforgását, értve és meg nem értve ezt az isten teremtette világot.
Lassan öregedett a falu. A fiatalok a városba költöztek, egyre kevesebb házból hangzott fel a gyermeksírás, egyre kevesebb házból kiáltották: Jancsi, Pista, Kati, Marika gyerünk ebédelni! Mossatok kezet! Már megint hogy nézel ki te gyerek! Hányszor szóljak már!
Az élet is felgyorsult. A várva várt unokák megszülettek, majd iskolába jártak, de a nagyszülők jobbára csak fényképekről ismerték őket. Ünnepekkor legtöbbször a kutya lakott jól a felhalmozott süteményekkel, ételekkel.
Imre bácsiék is többet jártak a temetőbe, mint keresztelőre.
A lagzikat is lassan elfelejtették.
A padot már nem kellett átfesteni, mint azelőtt, mikor alig várták, hogy a festék megszáradjon, hogy ráülhessenek végre.
Az ezredfordulón már ritkának számított, ha egy-egy kisebb társaság összegyűlt kváterkázni alkalomadtán. Imre bácsi és Terka néni maradt csak hőséges. Ez már a mi padunk lett – mondogatták. Tavasztól-őszig innen nézték, mi történik az utcában. Az úton járókat megszólították, örültek, ha egy tollas cigányt arra vetette a megélhetés, vagy ha dinnyés vagy krumplis kocsi járt arra. Legtöbbször nem akartak venni semmit, de elbeszélgettek velük, útba irányították, akiket kellett, vizet adtak a turistáknak, pálinkát töltöttek a nyugdíjat hozó postásnak.
Megszűntek a nagy beszélgetések, közös éneklések, kártyacsaták.
Sok környező házból kihaltak a lakók, vagy a városba költöztek a jobb életért.
Az utcán is kevesen jártak Imre bácsi szégyenszemre kihozta a padra zsebrádióját, azt hallgatta, vissza- visszafeleselve, veszekedve a készülékkel. Nem sokáig vitatkozhatott sorsával. Beteg lett, kórházba került a szívével. Amikor kiadták nem sok jót mondtak neki. De itt a városban legalább láthatta fiait és unokáit, akik megígérték, hogy otthon is meglátogatják. Persze ebből nem lett semmi. Tudta ezt akkor is az öreg, de mégis mi emberek sokszor hiszünk olyan dolgokban is, amiről tudjuk, hogy úgyse történik meg sohasem, bárhogy kívánjuk, bárhogy vágyakozunk utána.
Egyik este újra kiült a padra. Késő nyár este volt. A villanylámpa körül szédelegtek, köröztek a szárnyas rovarok, oda odakoppanva, lehullva, felszállva. Talán s régi estékről gondolkodott. Talán az ifjúságról, ki tudjaő Mikor Terka néni kihozta a bögrében az esti teáját féloldalt feküdt és nem mozdult. Az öregasszony felültette, beszaladt vizes ruháért. Mire visszatért már úton volt a lélek.
Az egész falu ott volt a temetésen. Jó ember volt mondták sokan.
Terka néni magára maradt. Két tavasz múlt el azóta. A napok, hónapok állandó várakozásban teltek. Most, most fordul be a sarkon, vagy int messziről, hogy hazaérkeztem. Az öregasszony így képzelődött a padon.
– Tudod mit, most megihatsz egy pohár pálinkát – szólt és betipegett a stampedlis pohárért, Reszkető kézzel hozta, és rakta le akkurátusan maga mellé. Ugye jólesett, de ennyi elég is mára. Egyoldalú beszélgetésekkel teltek a délutánok, az esték.
Eljött az ősz, a levelek újra hullani kezdtek, rövidültek a nappalok. Éjszakánként már fagyott is.
Terka nénit az este mindig a padon érte. A keresztgyerek arra karikázott biciklijével. Épp éjjeliőrségbe indult, mikor odaszólt az öregasszonynak kedvesen. – Menjen be keresztanyám, mert megfázik, nagyon hideg lesz éjszaka.
Valóban, hívogató nagy fényességgel ragyogtak a csillagok az égen.
Reggel a postás a padon találta.
A hajnalra megenyhült időben, nagy pelyhekben hullott az első idei hó. Hullott, ahogyan csak bírt a fekete kendőre. A köténybe ejtett összekulcsolt, dolgos kezet lassan elrejtette a fehérség.
Az idén is szokatlanul hideg telet jósoltak a meteorológusok.
szerkesztette: Koczeth László – 2008. május 6., kedd, 21:29
Legutóbbi módosítás: 2008.05.06. @ 10:02 :: Koczeth László