dr Bige Szabolcs- : Ház a falu közepe táján…

részlet édesanyám naplójából *

 

 

 

„Ott állt a piros tetős kis ház a falu közepe táján. Most is magam előtt látom a kerekes kutat az udvaron, a kapu mellett. Hátul a kertben ilyenkor húsvét táján már nyílnak a tulipánok. Rengeteg van. Sárgák, pirosak, tarkák. Zöldséges ágyás is van. Minden megterem, ami kell a mindennapokhoz.

Aztán a földieper! Micsoda gyönyörűség, amikor érik.

Csirkés udvar is tartozott a házhoz, meg kacsák, libák.

A kert alatt patak csordogált.

Emlékszel, kisfiam, amikor jött egy komoly hóolvadás, és a semmi kis patak kiáradt? A küszöbig, a lépcsőig jött fel a víz és a tulipánok mind vízben álltak. Csak a fejük látszott ki belőle.

A pincét is elöntötte a víz. Tönkretette a pince levegőjét is. Rendesen többet a bor sem forrt ki benne, a zöldségek se álltak el tavaszig. Még a sarvalt káposzta sem lett olyan, mint máskor.

Ide s tova tíz éve lesz, hogy ideköltöztünk, hogy megvetted nekem ezt az aranyos kis házat. Nem is tudom, mi lett volna kicsi fiam, ha nem hozol el. A napi teendőket egyre nehezebben tudtam ellátni. Az idült élelmiszerhiány miatt napról-napra nehezebb lett a beszerzés. Reggel korán, már a hajnali órákban ki kellett menni sorba állni kenyérért, cukorért, húsért. Télen, nyáron, hóban, fagyban, esőben.

A tűzifa beszerzése kész tortúra számba ment. A fajegyre csak kétharmadért adtak fát — a pénzünkért (!)— és egyharmadra szenet kellett venni. Mindezt novemberben. Hamarabb, nyáron például, nem kezdik el az embereket kiszolgálni. A kellemetlen hideg őszi időben kimenni a fatelepre nagyon megviselt már az utóbbi időben. Fuvarost fogadni, dideregni, amíg felrakják a fát, szenet, hazáig kísérni a társzekeret, nehogy útközben valami kár érje a nehezen megszerzett fűtőanyagot. Nyolcvan évesen nem könnyű mindezt elvégezni.

No, de nem panaszkodni akarok gyermekem, mert most jól vagyok, nincs gondom a beszerzéssekkel, meleg van a lakásban. Jó meleg, nem tizennégy fok, mint azelőtt. Hiába vettem meg a kiutalt tüzelőt, soha sem lehetett rendesen kifűteni a lakást. Éjszaka zokniban, kesztyűben aludtam…

Ebédre sincs gondom. Minden délben hozza kicsi feleséged. Alig ülök le az asztalhoz, már jön is, hozza a meleg levest és valami főzeléket, húst. Pont úgy főz, mint én szoktam — én tanítottam (!)—, de néha különleges erdélyi, székely ízekkel is kedveskedik. Van úgy, hogy elfoglalt és nem tud pontban, délben jönni, de én türelmesen megvárom az asztal mellett ülve.

Ebéd után kávéval kényeztetem magam. Van egy öreg csészém, kicsit csorba, de még az én édesanyám hozományából való. Mindig abból iszom a feketét. Egyet reggel, egyet délben. El sem mosom a csészét, csak a zaccot öblítem ki belőle, ha kell. Úgyis csak én használom. Bevallom, reggelenként egy kis ujjnyi szilvóriumot is megiszom. Beletöltöm a reggeli teámba. Azt mondja a nagy fiam, hogy ennyi nem árt meg. Ő csak tudja: doktor.

Most befejezem, mert hallom, jön a főtisztelendő úr. Minden pénteken jön és tart egy negyedórás elmélkedést. Elhozza az oltáriszentséget is. Van egy régi talpas ezüstkeresztem. Leterítem a kisasztalt egy azsúros fehér terítővel, középre kerül a kereszt. Az imádság és áldozás után még beszélgetünk mindenféléről. Mindennapos földi ügyekről. A tisztelendő úr az édesanyjáról szokott beszámolni, én a gyermekeimről, unokáimról.”

 

 — Kisfiam, ne felejtsd el bezárni a kaput! — kiáltott utánam, mikor végezve a kerti munkával indultam hazafelé. Csak üldögélt a belső szobában, csendben, villanyt sem gyújtott. Előbb levelet írt, vagy mit. Honnan tudta, hogy éppen most indulok?

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.