Zsákai Lilian : beszélgetések

1.

 

kertben ülünk. az abroszon folt,

a testen ruha, a többi meztelen.

a szavak szélfútta levelek;

vitorlások, légtengeren,

íves, könnyed mintát hagynak

maguk után az ?si térben,

a leveg?t meglovagolva

fürdenek a lámpafényben,

lebegnek és zuhannak,

mint kifakult felvételen;

 

– mindenki csak annyira ért,

amennyire engedem –

 

2.

 

beszélgetünk. szivárványszín forrásként,

frissen buknak el? a minket rejt? szavak,

hogy b? folyammá egyesülve

ma meghallgattassanak.

 

minden elhangzott szavunkban

hajtott fej? remény remeg,

hogy megtalálja, eltalálja

a megnyíló többieket,

 

de néha mintha ott se lennél.

elveszel a tömörségben,

az asztalra lecsapott aduk

önreflexív s?r?jében,

 

és feszít már belülr?l a szó,

hangtalanul rág a bánat,

dögvirággá bomlik a düh,

magányodért nincs bocsánat

 

– csak egyszer figyeljen a másik

arra, ami nem sajátja,

csak egyszer nézzen úgy szemünkbe,

mintha éppen minket látna,

csak egyszer szólítson meg úgy,

hogy nem önmagát keresi,

hogy a finomhangolt küzdelemben

megtudja, ki szereti;

csak egyszer ne kösse a szándék,

csak egyszer ne várjon el semmit,

csak egyszer ne legyen ez játszma,

– bárki megtehetne ennyit –

csak egyszer lépne valaki túl

ijedt kölyök-önmagán –

 

önhitt harag tágul-sz?kül

a borvirágos éjszakán.

 

3.

 

kínzó éhség terel össze

ma este is bennünket.

egymás mellé rút kiskocsma

füstbélelte mélye ültet;

hol dereng? érzelemmel

köszöntjük az érkez?t,

majd m?szer-pontossággal

mérünk minden mérhet?t:

 

mozdulata, hangja, keze,

rajtunk függ? tekintete,

gomolyfelh?-érzelmei,

vasszerkezet-gondolata,

irányba tett kérdései,

következ? jó mondata;

 

hol a jelek ered?je?

hol lapul az ember maga?

 

– adjatok még; adjatok –

könyörgik a kút-mély szemek

– mondjátok meg ki vagyok,

mondjátok, ki lehetek –

 

az estre titkon eresztjük rá

kék-zöld-lila hangulatunk,

szemünk szemen függeszkedik,

és adjuk, amit adhatunk;

tekintetek kapcsolódnak,

mondataink nyomot hagynak,

a lelkek összecsiszolódtak:

 

– meghallgattam, meghallgattak –

 

4.

 

hamutálban gy?lnek össze

a ki nem mondott szavak.

a kimondottakat megisszuk,

és újra csak az ’ego’ marad.

Legutóbb szerkesztette - Zsákai Lilian
Szerző Zsákai Lilian 40 Írás
Zsákai Lilian - hivatásos torzszülött