Szilágyi Hajni - Lumen : Értem fogantál öröklétre

Csillaghálók néma csendjében

a fösvény hold rejtette el arcát,

éji szélbe kapaszkodva

vadárnyaknak adta át udvarát.

Vajúdott a pirkadat,

teste kíntól hasadt szét,

jajszava szétsimult az égen,

az ébredő hajnali nap fürdött

vérkönny-cseppjeiben.

 

Magánytól ordító sikátorokban

pislákoló, szelíd lámpafénynél

csak a reggel mesélt titkon…

ágyamba hamis álmokat rejtett,

üres szavak alá gyűrve

karcolta az örvénylő csendet.

Az ég kanócán csüngő

utolsó csillag is lezuhant,

lelkek fénye tükröződött benne,

őrjítő csend üvöltött valóságot,

felhő-árnyék vetült

a múlt (meg nem tett ) lépéseire.

 

Most karjaid közt alszom,

benned találtam meg

elhagyott gyermekarcom,

s eltévedt magamból

azt a lüktető (hús) darabot.

Testembe préselem hangod,

álmaim nyílnak végtelenné,

úgy hiszlek magamnak,

mintha könnyű buborék lennél,

s hiszem te vagy az,

ki itt a földön,

és ott a mennyben

értem fogantál öröklétre.

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"