Szilágyi Hajni - Lumen : Engedd el kezem

Ma nem tudok verset írni…

Csak hangodat akarom vésni

dacos égi magányod földi keresztjébe,

mert ez a konok huszonhét év nélküled

úgy zuhant ma szelíd lelkemre,

mint hangtalan zuhatag

a ködfátyolba búvó ásító mélybe.

 

Ma nem tudok verset írni…

Fáradt sóhajként megpihen bennem

a meg nem írt utolsó gondolat,

s csak neked keresem betűim közt

a kósza fényű májusi napot,

a seholsincs tájakon eltévedt

barangoló bamba vénholdat.

 

Ma nem tudok verset írni…

kezemben toll helyett gyertya,

tenyerem égeti könnyező viasza,

s a megkapott színes üveggolyó,

mit egyszer nekem álmodtál,

most a kopár fövenyen utánad gurul,

hol kék-álmaim mesevilága darabokra hullt.

 

Már nem akarok több verset írni…

Mert csak hangodat karcolnám a papírra,

már nem akarom hallani többet

az éj bölcsőjében ringó altatódalt,

már nem akarok egyedül ülni a hintába,

kérlek Apám, engedd el kezem,

hadd repüljek végre szabadon.

 

…hisz’ hiába is tagadod onnan fentről,

 csupasz felhőkön gubbasztó múltad…

neked születtem egykor Apám,

ez ( csak ) az én bűnöm volt ( vállalom ),

de meg, már csak Te bocsáthatod ,

hisz’ feloldozni minden bűnünket

nélküled én már nem tudom…

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"