úgy üt, összetör már.
Fáj tőle szívem a mellkasomban,
úgy üt, összetör már a hazugság-ár.*
Mint a toronyóra gongja,
úgy üt, összetör már,
fáj tőle szívem a mellkasomban,
úgy üt, összetör már a hazugság-ár.
Igaztalan vádak és szitkok,
tagadás, tiltás – hol vagyok?
Elvesztem! Körülöttem csend.
Senki nem felel, egyedül vagyok.
Érzem, ahogy távolodik a kezed.
Eddig melegétől nyugalmat élveztem,
most reszketni érzem a testem.
Fázom! Ó magányom!
Remegek belé!
Könnyem gombócként
fojtja torkomba a szót.
Mondhatnál valami jót,
ha itt lennél…de egyedül vagyok!
Érzem, ahogy távolodik a kezed.
Hát hiába reszketek?
Nem hallod meg?
Nem látod, hogy remegek?
Hát itt volna a válaszút,
amitől egykor féltél és féltettél?
Sötét és hideg borzongás, ami körülvesz.
Félek, nehogy szem elől tévessz!
Emlékszem…
…ahogy melledre bújva,
arcomat nyakadba fúrva,
élveztem a testem.
Élveztem, hogy van testemnek párja.
Emlékszem, ahogy simogatásoddal felöltöztettél,
pillantásoddal levetkőztettél,
öleléseddel birtokba vettél,
ölembe fúródva visszaadtál a létnek.
Emlékszem, minden mozdulatodra,
emlékszem minden rezdülésedre,
az illatra, a pillanatra, a kéjre,
minden-minden szépre!
Hol van mindez vajon?
Mit keresek tapogatva a sötét talajon?
Hol keresselek, merre fussak érted?
Mitévő legyek, hogy visszakapjalak Téged?
Oly régen várlak, arcod képe halványulni látszik.
Simogatásaid lehet, álmodtam csupán?
Ölelésed, éjjeli fantáziám szüleménye csak.
Tán becsaptam magam, nem is létezel,
te, megannyi öröm forrása!
Nem lehetsz más, mint képzeletem,
tarka játéka velem.
Akkor most hol vagyok: ég és föld között,
vagy tán már a pokolban halok?
Hol van a kezed, ami az úton tovább vezet?
Hol a szemed, ami fényt mutat,
hogy lássam, utunk merre lehet?
Várok egy jelet! Hallod? Várok egy kezet!
Legutóbbi módosítás: 2008.04.27. @ 18:56 :: B.G.Boróka