Avi Ben Giora. : Az elátkozott

*

 

Nem nagyon hiszek az amolyan mendemondákban, de ez egy egyedi eset, ami engem is egy kicsit gondolkodóba ejtett.

Tamást még Pestről ismertem. Jó barátságban voltunk, habár soha nem csíptem. Volt benne valami furcsa számomra. Sokat jártunk el együtt bulizni és egy ilyen alkalommal megismerkedett egy lánnyal. Mari csinos és jóképű volt. Tamás sem volt valami gnóm, de kissé kövérkés, és nagyon nehezen lehetett szóra bírni, és akkor is csak éppen, hogy vakkantott egyet, mint a kutya, ha hozzá szólnak. Szóval női szempontból abszolúte nem volt egy bálványozott típus. Hogy ennek ellenére Marit hogyan nyerte meg, az rejtély. Már sok mindenen túl volt ő is, én is, amikor véletlenül összefutottunk. A postán dolgozott és egyszer, amikor levelet adtam fel, pont ő szolgált ki.

– Hát te?

– Itt dolgozom.

– Mikor teszed le a lantot, hogy kicsit beszélgessünk? Régen dumáltunk.

– Ha megvársz, akkor egy félóra múlva lesz ebédszünetem. Átugrunk a presszóba és ott beszélgethetünk.

– Akkor én átmegyek mar most foglalni asztalt. Ott találkozunk. Valóban egy félóra múlva meg is jött.

– Mit kérsz?

– Egy jó kávét, aztán meg majd meglátom, elég lesz–e mára egy pár virsli, vagy átmegyek az Emkébe ebédelni is, mert oda van kedvezményünk, mint postai dolgozóknak.

– Na, mesélj, mi újság.

– Sok nincsen. Most itt dolgozom, mert érettségi után nem tudtam rögtön tovább menni.

– És Mari?

– Jaj, ne is mondd. Elég sokáig jártunk és már majdnem házasság is lett a dologból, de én nem akartam. Két héttel az esküvőnk előtt szakítottunk. Én adtam ki az útját, mert a fene tudja, beleuntam. Állandóan oktatott, hogy mit hogyan kéne csinálnom, hogy túl slampos vagyok, adjak egy kicsit többet magamra, meg hasonlók.

– De ha ennyire untad, akkor miért nem vesztél össze előbb? Mi a fenének vártál, hogy majdnem esküvő legyen belőle?

– Tudom is én? Az az igazság, hogy jó kis nő volt. Képzeld el, mikor összebalhéztunk, akkor a fejemhez vágta, hogy piszkos disznó alak vagyok, aki csak használtam az ágyban, de nem voltak vele szemben komoly és mely érzéseim. Tiszta hisztérika. Remélem, túléli és talál magának mást, nem olyan ügyeletes bányarém típus. Ja, meg azt is mondta, legyek átkozott egy életre, hogy ezt csináltam vele.

– És te félsz az átkától? Babonás vagy?

– Hisz a fene, csak furcsállom, hogy bennem látja a rosszat.

– Kettőnk közt szólva, valahol igaza volt. Most ne sértődj meg, de nem vagy egy női ideál. Nem vagy szórakoztató, nem beszélsz sokat és nem is szeretsz egy nőre sokat költeni sem. Emlékszem, még ha egy italt kellett fizetned egy csajnak, már húztad a pofádat.

– Lehet, hogy igazad van. Én ilyen típus vagyok. Tudom, hogy meg kéne változnom és változtatni kéne. Majd. Ráérek.

Még beszéltünk sok mindenről, aztán elváltunk. Évek múlva Izraelben, Haifán futottunk össze újból.

– Na, milyen kicsi a világ. Itt is összeakadunk – üdvözölt. – Mióta vagy kint, hol laksz – kezdett ostromolni. Beültünk egy kioszkba beszélgetni.

– Hajós lettem és járom a világot. Három éve vagyok kint, jól érzem itt magamat. Van egy kis lakásom Haifa közelében, de tulajdonképpen nem is kéne, hiszen időm nagy részét hajón töltöm.

– És a fizetés?

– Ó, nem panaszkodhatok. Van, és félre is tudok tenni belőle. Jut mindenre. Mindig utazhatom is, hol ide, hol oda. Veled mi van?

– Én anyámmal jöttem ki. Alig pár hónapja érkeztünk. Hederán lakunk, nem messze innen. Anyámnak ott lakik a testvére. Én meg még kibucban vagyok, tanulom a nyelvet.

– Terveid?

– Hű, az van egy csomó, de ki tudja! Először a nyelvet tudjam és legyek túl a katonaságon. Aztán majd meglátjuk. Tudod, a vak is ezt szokta mondani.

Kicseréltük egymás címét és megbeszéltük, hogy majd egyszer meglátogat. Meg is tette, mert lejött hozzám a kibucba, sőt eljött a lakásunkra is. Majdnem mindig, ha Haifára megérkezett, első útja hozzánk vezetett. Aztán én bevonultam és valahogy nem volt időnk egymásra. Anyám is meghalt, amit csak később tudott meg. Már nős voltam, amikor egy este valaki csengetett. Tamás állt az ajtóban.

– Hat Te?

– Erre jártam gondoltam megnézlek.

– Gyere beljebb. Anyám már sajnos nem él, ő a feleségem.

– Hat pont azért jöttem, mert el akarlak hívni az esküvőmre.

– Na, jobb későn, mint soha. Ami azt illeti, mi anno meghívtunk, csak úgy látszik, a címed változott azóta.

– Nem kaptam semmit, valóban elköltöztem rég. Most Nazareth Illitben lakom. De várjatok, lent vár a menyasszonyom, felhoznám.

– Hat miért vagy ilyen lökött? Azonnal gyertek fel.

Öt perc sem telt el és visszajött. Csinos lány volt Éva, vagy 27 év körüli. Nem beszélt magyarul, de honnan is tudott volna, hiszen orosz származású. Héberül próbáltunk csevegni, meg én oroszul. Jól elbeszéltük az időt és már elment az utolsó busz, amivel haza tudtak volna menni.

– Most mit csináltok, – kérdeztem. – Mondjuk, meg tudjátok magatokat húzni a szalonban, de ággyal nem szolgálhatok. Csak a nagy dívány van, azon összebújva csak elfértek.

– Nem, nem, mennünk kell! Évát várja az anyja. És különben is, még nem volt köztünk semmi „ilyesmi”.

– De mi a fenével akartok menni? Csak taxi van maximum, az meg egy vagyon. – Próbáltuk meggyőzni őket, de nem ment. Elmentek taxival és hagytak egy meghívót az esküvőre.

– Fura egy pasas ez a barátod. És a nő sem való hozzá.

– Jaj ne is mondd. Még Pestről ismerem. Tényleg fura, és a nő abszolút nem való hozzá. Megmaradt olyan hülyének, mint volt. Ide hozza, elpofázza az időt minden marhaságról, a lányt teljesen kirekesztve a társalgásból, mert magyarul beszélt, ami sertő is a lányra nézve, még ha el is veszi feleségül. Utána itt maradhatnának, de elmegy a fenébe.

– A lány akart menni és igaza van. Nem képzeled, hogy lefekszik vele az esküvője előttő Az ilyen nőtől, ha férfi lennék, menekülnék. Rá van írva, hogy pusztán csak azért akar hozzámenni, mert pénzes pasi.

– Miből gondolod, hogy pénzeső Tengerész, járja a tengereket a világot, de nem egy spórolós típus. Most is kiad egy vagyont taxira.

– Hát nem szívesen tette, azt láttam, csak te nem vetted észre.

Eleget tettünk a meghívásnak, elmentünk az esküvőre. Hatalmas teremben tartották, legalább háromszáz ember volt ott. Tamás még az apját és a húgát is ki tudta valahogy hozatni Pestről. Cipruson keresztül jöttek és az útlevelükbe nem ütöttek be semmit, hogy ne legyen nyoma, ha mennek visszafelé. Főleg a lány részéről volt sok meghívott. Népes család volt eleve. Évának volt egy nővére, aki szintén Názáretben lakott és már férjnél volt. Na meg az anyjának is voltak rokonai itt–ott a világban, miután senki sem maradt a nagy Szovjetunióban. Már az apjuk nélkül jöttek ki, mert az öngyilkos lett, mielőtt kiutazhattak volna. Az esküvőjük után sokáig megint nem láttuk egymást. Hébe–korba írogatott az útjairól, de nem találkoztunk. Valami véletlen folytán éppen Nazareth Illitben találtunk számunkra megfelelő, nagyobb lakást. Három szoba, szalon éppen számunkra való. Nem nagyon akartunk ide jönni, de nagybátyám és a család itt éltek, nem messze egy kibucban. Így esett a választásunk erre a lakásra. Tamás is megtudta valahogy és jött segíteni, sőt meghívott minket az anyósához – akinél laktak – ebedre és vacsorára, hogy amíg teljesen be nem rendezkedünk, menjünk csak hozzájuk.

– Kösz öregem, de mire fel? Egy vacsorát elfogadunk, de nincsen szükség semmi másra. Van mindenünk, csak fel kell cígölni. Abban segíthetsz és, ha készen vagyunk, akkor úgyis lefekszünk aludni. Majd máskor élünk a meghívással.

Kicsit meg is sértődött, de belátta, hogy igazam van. Nem nagyon találkoztunk azután sem, mert ő továbbra is a tengert járta és nem akart leszállni a hajóról, hogy az jobb megélhetés, mintha gyárban dolgozna. Éva nem nagyon törődött vele. Fizessen és kész. Aztán Éva terhes lett és az anyja is beteg. Tamásnak, ha akart, ha nem, le kellett egy darabig mondania a hajózásról. Az anyósa váratlanul meghalt, pedig nem volt öreg. Évát nagyon megviselte a dolog és még ideges is volt, hogy a terhességet hogyan fogja kibírni.

Megpróbáltak napi vendégek lenni nálunk, de se én, se nejem nem voltunk túlságosan oda az örömtől. Tamás eleve magyarul beszélt velünk és nem akart átváltani a neje kedvéért a héberre. Éva meg úgy érezte, hogy amit magyarul beszelünk, azt azért tesszük, hogy ő ne értse. Ezért nem sűrűn jöttek, mert megmondtam kerek perec, hogy nem vagyok kíváncsi az örökös veszekedésükre, vitájukra. Mert már akkor sokat veszekedtek. Na, ettől megsértődött, mivel ezek után nem jött se ő, se a neje. Aztán egyik szomszédunk  mesélte el, hogy megszületett a gyerek, de nem egészségesen s most egy intézetben van. Eszembe jutott ekkor valami. Az átok – gondoltam. A Mari átka. Még a feleségemnek is elmeséltem.

– Én nem hiszek ilyenekben – mondta. Habár lehet, de hogy nem illenek össze, az biztos. Szerintem ne keressed meg őket, hagyd. Ha akar, jelentkezik magától.

Jelentkezett is. Jött elsírni búját–baját, hogy nem egészséges a fia és most egy intézetben van és nem biztos, hogy tudnak segíteni rajta.

– Elegem van, megyek vissza a tengerre. Éva elviselhetetlen, nem lehet vele bírni, mindenért engem okol.

– Én a helyedben elmennék melózni, de nem mennék vissza a tengerre.

– De én visszamegyek. Kell a pénz is a gyerekre, na meg vettünk egy másik lakást is a Dromitban. Annak is fizetni kell a részleteit és Éva nem fog már dolgozni.

– Te tudod – feleltem –, de ennek aztán nem sok értelme volt. Csak egymást teszitek így tönkre.

Megint évekig nem láttuk őket. Már nem éltünk Izraelben, amikor egyszer itt Bécsben összefutottunk velük.

– Meg akartunk keresni – kezdte –, de nem adta meg senki sem a címeteket.

– Nem sokan tudják. Én nem adtam meg senkinek, csak annak, aki jelentkezett mióta eljöttünk. Olyan meg nem sok akadt a rokonaimon kívül. Na de mit csináltok itt?

– Voltunk Pesten látogatóban és most megyünk majd Milánóba a rokonokhoz.

– Na, akkor menjünk be valahova és beszélgessünk egy kicsit.

– Van egy gond. A csomagjaink kint vannak a megőrzőben a vonatnál és át kell vinni őket a repülőtérre.

– Milánóba repültök? Innen?

– Igen, így van a repülőjegyünk, hogy innen Milánó,  ahol egy hétig leszünk, és onnan repülünk Tel Avivba.

Sokat beszéltünk mindenféléről megint, de az álláspontunk, hogy ez a két ember csak eszi egymást, nem változott. Kiderült, hogy dacára, hogy így „megvannak” egymással a felesége megint terhes és valószínűleg ikrei lesznek.

– Ne haragudj, normálisak vagytok? Anno megmondta az orvos, hogy ne kísérletezzetek másik gyerekkel, mert újabb baj lehet. Nem fér össze a két vércsoport és esetleg megint szerencsétlenség lesz.

– Nem, nem, járunk orvoshoz, Éva kapott terápiát és minden rendben lesz.

Én meg a nejem csak néztünk egymásra. Mi is szerettünk volna még egy gyereket, de kerek–perec megmondta az orvos a lányom születése után, hogy ugyan van mód egy terápiás kezelésre, de nincsen száz százalékig biztosítva senki, hogy nem serült gyerek jön–e a világra. A hormonkezelés még nem elég garancia. Közben jól elment az idő is, indulniuk kellett a repülőtérre.

– Elmegyek, segítek nekik – mondtam a nejemnek –, te csak menj haza. Nem számítottam arra, hogy ennyi csomagjuk lesz. Jól felpakoltak Budapesten.

– Erre egy csomó túlsúlypénzt fogtok fizetni. Ne gondold azt, hogy az Alitalia majd elviszi ingyen.

– Nem hagyok itt semmit, nem azért vettem.

Kint a repülőtéren aztán elkezdődött a hajcihő. A súlytöbblet majdnem húsz kiló volt.

– Hagyd itt a könyveket, majd utánunk küldik az Andiék – mondta Éva.

– Dehogy hagyom. Hagyd itt inkább a ruháidat meg a sok kenceficédet, amiket te vettél.

Elkezdtek úgy veszekedni, hogy szinte minden szem rájuk tapadt. A stewardess pedig szépen arrébb rakta a holmijukat, hogy ne tartsák fel a beszállást.

– Mennyit kell fizetni a túlsúlyra? – kérdezte meg Tamás.

– 120 dollár az egész.

– Van hatvan dollárod?

– Nekem? Ne haragudj, gyerekem van, és csak én keresek most. Még ha lenne is, akkor sem adnék ekkora marhaságra. Miért nem tudod valóban itt hagyni a túlsúlyt és majd én apránként hajópostával utánad küldöm? Arra meg kedvezményed is van, mint hajósnak.

– Nem hagyok itt semmit.

Hosszas tanakodásba kezdtek. Átpakoltak az összes batyujukat, hogy valahogy felcipelik a gépre, mint kézipoggyászt. A kapun beengedte őket a stewardess, megkapták a boarding kártyát, ami a gépre való felszállásra jogosít.

– Na, akkor sok szerencsét – búcsúztam tőlük. – Ha majd Izraelben járunk, akkor megkeresünk titeket. Jó utat!

– Köszönjük és várunk benneteket, ha egyszer majd jöttök.

Valami „belső hang” azt súgta, hogy várjam meg a felszállást. Megálltam az egyik ablaknál és figyeltem a felszálló gépeket meg a tévé monitort, ahova az érkező és induló repülőket írták ki. Miután úgy véltem, hogy felszálltak és erről meggyőződtem a képernyőn is, elindultam a vonathoz, amelyik haza visz majd. Már éppen a kijárathoz értem, amikor beléjük ütköztem ismét.

– De jó, hogy még itt vagy!

– Mi történt? Nem engedtek fel a gépre?

– Pontosan. A csomagjaink elmentek Milanóba és ez maradt, ami a kezünkben volt, de holnap is csak úgy engednek fel, ha kifizetünk vagy hatvan dollárt. Kéne telefonálni a rokonomnak, Marikának, hogy úgyis vár minket a repülőtéren, intézze el a csomagokat, fizesse ki a hatvan dollárt, hogy tudjunk repülni.

– Ezt tőlünk meg tudjátok csinálni. Van telefonom és felhívhatod. De hol akartok aludni? Itt a reptéren is lehet, na de holnap estig, az nem egy vidám dolog.

– Akkor talán elmehetnénk hozzád és ott…

– Én is erre gondoltam. Még szerencse, hogy a lányunk most Pesten van.

Feleségem nem nagyon örült a vendégeknek, de hát mit tudtunk csinálni. – Egy éjszakát kibírunk. Igaz, úgy horkoltak mind a ketten, hogy zengett a másik szoba. Másnap elmentek, megköszönve mindent. Miután visszaérkeztek Izraelbe, se egy levél, se egy további köszönet nem jött. Teltek az évek és megint semmi kontaktunk nem volt. Közben én is meg a feleségem is járt kint. Én egyszer felmentem hozzájuk, de éppen nem voltak otthon, nyaraltak. A szomszéd mesélte el a további részleteket.

Megszülettek az ikrek. Egyik nyomorékan, a másik hala az Istennek, egészségesen. Közben az első beteg kisfiú meghalt. Tamás visszament a tengerre és minden gondot hátrahagyott Évara. Most is úgy élnek, hogy Tamás fizet mindent, és ha itt van hosszabb ideig, akkor elviszi még pluszba őt, meg az egészséges gyereket vakációzni. A beteget meg betették egy otthonba. Hébe–korba látogatják.

Talán elgondolkodtató egy kicsit mindez. Lehet, hogy van olyan átok, ami valóban fog is? Ki tudja, Vagy a sors ilyen?

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.