Nagyajtai Kovács Zsolt : Játszottunk egy jót II.

*

 

ELSŐ RÉSZ

 

ELŐJÁTÉK

 

 

Tulajdonképpen sem elkeseredést, sem pedig különösebb csalódottságot nem éreztem, amikor kiléptem a független városi bíróság kapuján. Én, Szerémi Mihály, ötvenöt éves, mélyépítő üzemmérnök, foglalkozásomat tekintve közmű-tervező, három gyermek apja, kik közül egy még igencsak kiskorú, az igen tisztelt független városi bíróságon nem is számíthattam másfajta — esetleg számomra előnyösebb vagy más szóval egyenlőbb — ítéletre a válóperes tárgyalásom után, mint amilyet hosszas, az érveket és az indokokat legalább másodpercekig mérlegelő igen tisztelt bíróság meghozott. Nem számíthattam másfajta ítéletre éspedig azért, mert újfent és ki tudja, hányadszor lettem a naivitásom áldozata, csak legfeljebb egyik sem érintett annyira mélyen, mint ez a mostani, csakhogy itt most az életemről volt szó. Én naiv lélek, azt hittem, hogy a jogban két fél között egyenlő az esély, mert én még mindig azt hiszem, hogy az emberek jók és igazságosak, és mindenki azonos esélyekkel indul mindenhol, továbbá azt is hiszem, hogy a bőség kosarából mindenki egyaránt meg egyebek, de hát nincs kosár, nincs bőség, nincs egyaránt és egyáltalán, mindenki sincs, sőt, mi több, igazság sincs.

Mi az, hogy igazság? Kinek az igazsága, ki hoz igazságot, kivel és mivel szemben és milyen alapon? Az igazság ismeretlen fogalom, mindig valakiknek az önző, másra nézve káros érdeke fűződik hozzá, és nem ismeri azt a kifejezést, hogy esély, sem azt, hogy közmegelégedés. Azt meg a legkevésbé, hogy körülmények, okok, okozatok mérlegelése. Az igazság tulajdonképpen egy olyan hazugság, melyben azt hisszük, hogy valami nagyon jót cselekedtünk, még akkor is, ha tudjuk a cselekedetről, hogy nem igaz, mert mindig ártunk vele valakinek. Én, a naiv Szerémi Mihály, azt hittem, hogy egyedül is meg tudom védeni magamat a Kata feleségem (most már csak volt feleségem) ügyvédje által kitalált és felhozott marhaságokkal szemben, miután nem hülye vagyok, csak naiv és egy általam épkézlábnak tartott bírónő előtt lehet, hogy lett is volna esélyem. Dr. Rúthman Amália azonban nem ezt a kategóriát képviselte. Dr. Rúthman Amália negyvenkilenc évesen elszáradófélben volt, mint egy háromhetes sírcsokor, hasonlított egy seprűnyélhez, melyre melltartót és bírói talárt adtak, és amely két kellékből a melltartó viselésére semmi indokot nem lehetett felhozni, miután nem volt mit tartson. Dr. Rúthman Amália életében nem volt férjnél, nem  valószínű, hogy egy igazi férfit egyszer is látott volna úgy istenigazából előreszegezett szuronnyal, ennélfogva az is valószínűtlen, hogy egyszer legalább kefélt volna egy jót is. Dr. Rúthman Amália azonban ezen tényeket és feltételezéseket figyelmen kívül hagyva a válóperek tárgyalására érezte elhivatottnak magát, a legnagyobb bánatomra pedig az én tárgyalásomon akarta élete csúcsteljesítményét produkálva megszégyeníteni és kisemmizni az ilyen mihaszna, semmirekellő, perverz alakokat, mint amilyen én is éppen vagyok. Kata feleségem azzal nyert, hogy nálam sokkal bölcsebben és előrelátóbban ügyvédet fogadott, akinek adott egy raklapnyi pénzt, én meg nem fogadtam senkit, sem tétre, sem befutóra. Én azt hittem, hogy érveim és az esetlegesen felteendő kérdésekre adandó válaszaim elegendőek lesznek viselkedésem igazolására, de dr. Rúthman Amália sem kérdéseket nem tett fel, sem érveket nem hallgatott meg, mi több, nem is érdeklődött utánuk. Meglehet, nekem magamnak is pénzelnem kellett volna magamat egy szakajtónyi összeggel, de egyrészt említettem már naivitásomat, másrészt nem is igen volt miből. Mint később kiderült, egy szempontból szerencsés is volt a társadalmi munka, miután a nagyrabecsült városi bíróság határozata alapján valamilyen szerény hajlékot kellett a fejem fölé teremtenem, ha nem akartam ezután a híd alatt lakni, ami nyáron még csak istenes, de négy évszak van kontinensünkön…

A legjobban az fájt, ahogyan Adrienn lányomtól igyekezett elválasztani a bírósági ítélet, melynek erről a pontjáról biztosan tudtam, hogy nem fogom soha elfogadni, tehát betartani sem, mert nem betartható. A bíróság valamilyen érthetetlen törvény x. pontja sajátos és kifejezetten hülye értelmezése alapján én a tízéves pici lányomat havonta egy alkalommal (vasárnapra essék ez az alkalom!), dél és este hat óra között engedélyezte látogatni. Amikor szóvá tettem, hogy az ember a saját gyerekét nem látogatja, hanem vele él, vele van, neveli, bohóckodik vele, tanítgatja, készíti felfelé az életre, meg miegymás, dr. Rúthman Amália rám nézett, amitől azt hittem, tízezer volt csapott meg. Ekkor beláttam, hogy a legjobbat akkor tudom itt és ma tenni magamért, ha ülök szép csendben, bólogatok mindenre, mint a vak ló és vigyorgok, mint Bak Béla, amikor először ment dugni, harmincöt éves korában. Majd csak kitalálom, hogy hogyan fogok Adriennel naponta találkozni úgy, hogy Katának se lehessen semmi kifogása ez ellen. Kata feleségem pontosan a negyvenedik születésnapján hozta Adriennt a világra, egyesek szerint egy kicsit nagyon elkésett ez a gyerkőc, de ezt csak azok állítják, akiknek egyrészt sosem volt gyerekük (mint pl. dr. Rúthman Amália), másrészt nem ismerik Adriennt (mint pl. dr. Rúthman Amália). Ő egy igazi jól sikerült, a jég hátán is megélő, élelmes, cserfes kislány, akit vétek lett volna nem világra hozni. Nem is beszélve arról, hogy akkoriban még szerettük egymást Katával, legrosszabb álmunkban sem jutott volna eszünkbe, hogy egyszer így végződik majd a házasságunk. A helyzet az, hogy én még a mai napig is szeretem Katát, nem én változtam meg, hanem ő, de gyökeresen. Közel harminc évig voltunk házasok, az első huszonnégy év szép is volt, jó is volt, akkor azonban történt valami. Találkoztunk egy magukat sikeresnek nevező, valójában elvtelenül karrierista házaspárral, akik azonban ettől vitathatatlanul jobb anyagi körülmények között éltek, mint Kata meg én. Tízéves népautó helyett kétévente cserélték a legmenőbb márkájú luxusautójukat újra, télen svájci síparadicsomban töltöttek két hetet, nyáron egy hónapot a Kanári-szigeteken, kétszobás tömblakás helyett pedig kertvárosi ötszobás villában kergetőztek napokig, míg végre kétszer egy héten találkoztak. Valamiféle „azért vagyok, hogy te ne legyél” alapú vállalkozásuk volt, amiről sosem beszéltek részletesen, nem akartak untatni bennünket, mondták ők, amiből azonnal rájöttem, hogy nem lehet igazán tiszta a dolog, de hogy hol volt benne a humbug, nem is érdekelt. Annyit sikerült kihámoznom, hogy használtcikk-kereskedés, takarítás, csomagszállítás meg lomeltakarítás biztosan szerepelt a repertoárban, hogy ezeken kívül még micsoda, arra nem is voltam kíváncsi. Kata ismerkedett meg velük egy csodás, szenzációs, egyedi, soha nem látott, csak itt, csak most, csak neked jellegű árubemutatón, ahol a Kapd Be Kft. két kiváló emberismerő tagja kiszúrta magának Kata hiszékeny, jámbor és jóravaló emberre utaló arcát és azonnal elindították vele szemben az első számú, „Lerohanás” fedőnevű akciót. Katában kiváló alanyra találtak, sikerült benne feléleszteni az eddig soha nem tapasztalt nagyravágyást, ezen keresztül pedig sikerült tönkretenniük a házasságunkat. E naptól kezdve ugyanis Kata számára Jenci és Barbi, az álomházaspár voltak az Isten, ők voltak az etalon. Új megvilágítást kapott Einstein relativitás-elmélete, új kor hajnalodott, új időszámítás kezdődött nálunk. Minden és mindenki Jenci és Barbi elképesztő karrierjéhez volt csak viszonyítható, az egyetemes emberiség küldetése és hivatása új értelmet nyert Kata szerint. Én azonban, a földhözragadt, egyszerű mérnök, egyelőre az új kor hajnalát még csak derengeni sem láttam, sőt a hetedik érzékem arra figyelmeztetett, minél inkább látnom kéne a hajnalt, annál sötétebb van Kata fejében. A hajnal eljöveteléből ugyanis én csak annyit érzékeltem, hogy Kata egyfolytában, de legalábbis naponta komoly összegeket kér tőlem, Jencivel történő társas vállalkozásai finanszírozására, amiből azt a következtetést vontam le, hogy az ő saját bankszámláját sikerült az abszolút nullára leredukálva befektetnie. Egy szép napon nemet mondtam, ez volt az a pont, ami végül is a váláshoz vezetett. Kiderült, hogy egy szánalmas, élhetetlen, génjeimben totális csődtömeg vagyok, aki még ráadásul perverz hajlamaimat abban is élem ki, hogy másokat, jelen esetben életem párját sem vagyok képes hagyni érvényesülni. Pedig nézzem csak meg a Barbit meg a Jencit, ők milyen sokra vitték azzal, hogy élelmesek voltak.

Az volt a baj ezzel az egésszel, hogy Kata mindezt elhitte. Meg is értettem volna, ha egész életünkben nélkülöztünk volna, egész életünkben kuporgatnunk kellett volna arra, hogy kenyeret tudjunk venni minden nap, és a gyerekeink ne járjanak rongyos ruhában az iskolába. Csakhogy nem erről volt szó. Arról volt szó, hogy Kata elszédült, meghibbant, begőzölt, vagy agyára ment az, hogy mindaddig normális volt. Józan ésszel fel nem fogható, hogy mi váltotta ki ezt belőle, hiszen ha jól végiggondolom, tulajdonképpen szép életünk volt mindaddig, amíg arra a nyomorult árubemutatóra el nem ment. Tény, hogy mindenért meg kellett dolgoznunk, de mindent meg tudtunk venni magunknak és a gyerekeinknek, amire szükségünk volt. Mindamellett nem vittük túlzásba a munkát, jutott időnk egymásra, gyereknevelésre, közös programokra, nyaralásra (persze „csak” az Őrségbe), szépen berendezett lakásra meg a fityfene tudja még, hogy mire. Katának is tisztes fizetése volt a bankban, csoportvezetői beosztásában szerették is és meg is becsülték. Azt hittem, nincs a Földön olyan erő, amely képes lenne harmonikus életünket tönkretenni. Tévedtem.

Nem mellesleg egyébként Jenci és Barbika három héttel ezelőtt álltak egymás mellett a bíróságon, ahol az első fokon kiszabott öt és fél év szabadságvesztés megfellebbezése után másodfokon a bíró helybenhagyta az ítéletet, melynek indoklása nem hivatalos gyűjtőszóval élve a szélhámosság volt. A két mákvirág a büntetés végrehajtását azonnali hatállyal megkezdte.

Ez azonban nem segítette Katát abban, hogy felismerje élete tévedését, következésképpen nem segített abban sem, hogy romokban heverő életünk újra építéséhez legalább alapot adjon.

 

 

MÁSODIK RÉSZ

 

A NAGY JÁTÉK

 

 

Azon kaptam magam, hogy a város homlokegyenest másik szélén kóválygok, mint amerre a lakásunk van. Eddig nem jutott el a tudatomig, hogy azon a kis sikátoron, ahol éppen ráléptem a cipőfűzőmre és ettől néhány tizedmásodpercig az egyensúlyom után kutattam, már éppen ötödször sétifikáltam fel és alá, minek következtében szorgos emberek éber szemekkel, ablakfüggönyöket diszkréten félrelebbentve figyelték, ki ez az őrült, aki harmincfokos melegben, sötét öltönyben, nyakkendőben, eszelősen figyeli a házakat, nyilvánvaló betörési szándékkal. Egy derék lakó, kinek kíváncsisága végül legyőzte gyanakvását, kirikkantott az ablakból.

— Hallja-e, cimbora?! Mi a fene olyan érdekes ezen a tájon? Segíthetek?  

Csöppnyi időbe beletelt, míg felfogtam, hozzám szólt az ürge. Mosolyogva integettem vissza, bár éreztem, nem ez volt a legbizalomgerjesztőbb vigyor, mit életemben produkáltam.

— Nem, nem, köszönöm, csak erre jártam. Mondja, hol van itt egy kocsma? 

— Ha egyszer végigment volna az utcán, a sarkon talált volna egyet. Még mindig megtalálja, de ebben az öltözékben nemigen ajánlom…

— Megtalálom, köszönöm. Majd vigyázok — intettem a pofának, aki azonban ekkorra már visszahúzódott a szobája kellemesen hűs belsejébe.

Egyébként és máskülönben nem voltam egy kimondottan kocsmába járó típus, de most, tekintettel a májusi hirtelen jött nagy melegre, valamint a délelőtti eseményekre, roppant mód megszomjaztam. Mintegy harminc méterre voltam attól a saroktól, amerre a kisöreg a kocsma fellelhetőségét bizonygatta, gondoltam, amúgy is rám férne már egy pár perc üldögélés. Az épület sarka 45°-os szögben levágva helyezkedett el, elegendő teret adva ezzel annak a három lépcsőfoknak, amely fölfelé vezetett a bejárathoz. Ezt a megoldást én ott rögtön helytelenítettem, hiszen egy kocsmába az ember befelé általában józanul megy, kifelé azonban lehetnek problémák az egyensúlyérzékkel, ezért ha a lépcső nem mozgólépcső, vagyis nem mozdul abba az irányba, amerre a derék delikvens kifelé tántorog, annak legalábbis lábtörés a vége. Ez a legkevesebb. Márpedig ez a lépcső egy sziklaszilárd, békebeli építmény volt, legalább száz éves és esze ágában sem volt mozogni semerre sem. A jeles intézmény cégtábláján pedig azt lehetett olvasni, hogy „Gyöngyvirág Falatozó”. Mármost ez sem volt egy találó elnevezés, mert ugye ki a manó falatozik egy ivóban a csapost kivéve, ebédidőben. Főleg nem nagy „F”-el. Azonkívül ki az az őrült, aki gyöngyvirágot falatozik egy olajos padlóval ellátott, sötét, igazi kocsmaszagú kocsmában, ahol vágni lehet a füstöt? Akkor már legyen „Hurka, kolbász, szalonna”, vagy mit tudom én, de „Gyöngyvirág”? Mindenre elszántan felmásztam a lépcsőn és illendően köszöntem.

— Szép jónapot kívánok mindenkinek.

Az ivóban négyen tartózkodtak, akik egyúttal egyöntetűen tartózkodtak a köszönés fogadásától is. Egy nagyorrú, száznegyven kilós, céklaszínű pasas, egy kopasz, félmeztelen ürge trágyaszaros gumicsizmában és kockás kempinggatyában, egy apró emberke akkora bajuszban, hogy Móricz Zsigmond is megsüvegelte volna miatta és egy asszony az apró emberke jobb oldalán, erősen kapaszkodva embere karjába, amitől az is hajladozni kezdett, mint a nádszál nyáresti szélben. Miután az asszony ingatagságra vonatkozó hajlama egyre csak nőtt, a kisember megunta a támaszték szerepét játszani és egyetlen mozdulattal egy székre helyezte élete párját, aki emiatt hálás pislogásba fogott. A csapos egy fogpiszkálót rágva előzékenyen rámböffentett.

— Mi tetszik?  

Ha én azt elmondanám neked, komám, hogy Munkácsy, Mozart, Victor Hugo és Jókai, a maiak közül Szabó Magda… Jobb a békesség.

— Egy üveg hideg sört kérek, meg egy fél vodkát, ha lehet, valami jobbat, mint a kommersz. És egy doboz cigarettát is szeretnék.

Mintha egy árnyalatnyit enyhülni látszódna a fagyos légkör. A csapos egy elegáns, tiszta (!) poharat vesz elő a pult alól, gondosan és kellő feltűnéssel eltörli, előveszi a hiteles féldecis mércét, jól láthatóan teleönti egy akkor felbontott márkás vodkás üvegből, elémtolja. Egy húzásra lenyelem, meg sem várom a sört, szólok hozzá újra.

— Adjon még egyet, legyen szíves.

Újabb poharat vesz elő, azt is el akarja törölni. Ekkor bevillan, hogy mire gondol a pacák.

— Egyszerű, szomjas vendég vagyok, ne aggódjon. Nem az APEH-tól jöttem, csak inni akarok — mosolyogtam rá.

A csapos arcán észrevehetően csökkent a feszültség, de még nem bízott bennem. Mogorva képpel gyanúsan méreget, a mosolyt még nem viszonozza.

— Tudja, nem láttuk még errefelé. Keres valakit?    

— Nem, nem. Csak erre sétálgattam, nem is figyeltem, merre megyek.   

Kitölti a második vodkát, a hűtőből elővesz egy cseh sört, rámnéz.  

— Jó lesz? — kérdi.  

— Szeretem — bólintottam, miután helyére küldtem az újabb vodkát. — Leülök egy kicsit, ha nem zavarok — fogtam meg a sörösüveget és a poharat, másik kezemmel zsebreraktam a cigarettát. — Mennyivel tartozom? — érdeklődtem.   

— Majd a végén — intett a pultos egy félmosolyt megeresztve. — Nem ez lesz az utolsó, ahogy elnézem.

— Maga nagy lélekismerő — néztem a manuszra, hadd legyen egy kicsit boldog, majd fogtam a sörömet és leültem a két asztal közül az egyikhez, amelynek négy lábából három még megvolt. A negyedik sorsa ismeretlen, az is lehetséges, hogy a tegnap este folyamán hozzáértő, ügyes kezekben rendfenntartó eszközként tett felbecsülhetetlen, ámde okozatként nyolc napon belül gyógyuló szolgálatokat. A másik asztal viszont amolyan egylábú presszóasztal volt 30 cm átmérőjű asztallappal, amely mellett, ha sóhajtanék egyet, fennáll a veszélye, hogy összedől. Hogy ezt hogyan ülte körbe egy alkalmi szombat esti vidám társaság, arról fogalmam nem volt, mint ahogyan arról sem, hogy mi a fenének elmélkedem én ekkora marhaságokról, amikor ennél sokkal komolyabb gondjaim vannak. Tudomásul kéne vennem például, hogy ma délelőtt tíz óra harminc perc óta elvált ember vagyok, öregkorom előtt itt ülök egymagam egy állagát tekintve lepukkant, ámde valószínűleg jól menő kocsmában. Talán magát az elvált férfi fogalmát, mint állapotot kéne tudomásul vennem, nem a tényt, merthogy nem én akartam elválni, hanem tőlem vált el a feleségem, ami lényeges jelentésbeli különbség, valamint a saját erkölcsi felfogásom szerint rám nézve felettébb szégyenteljes is. Leégtem, leszerepeltem, megbuktam, egy kisemmizett erkölcsi földönfutó lettem. Tehetetlennek éreztem magam ezzel az állapottal szemben, tehetetlenségemben pedig a Katával — és rajta keresztül az egész világgal — szembeni haragom egyre csak nőtt. Ez egyébként is egy teljesen új érzés volt számomra, mert hiszen Katára eddig soha nem haragudtam, s a harag ellenére az iránta érzett szeretetem mit sem változott. Mindössze annyi történt, hogy az eltelt harminc év alapján elkezdtem Kata hibáit és egyáltalán a jellemét elemezni, minek következtében rengeteg olyan tulajdonsága tudatosult bennem, amelyekre eddig azért nem figyeltem, mert nem is volt rá okom.

Elemzésem végkövetkeztetéseként néhány magvas alapigazságon túlmenően — mint például, hogy a tyúkszar nem robban és hasonlóak — világossá vált előttem, hogy Kata meglehet, talán csak a házasságunk legelején szeretett egy kicsit, majd miután látta, hogy csak reális, elérhető célokat vagyok hajlandó magam és a családon elé kitűzni, attól kezdve inkább csak elfogadott, megtűrt, ámde titokban igencsak nagyravágyó terveket szövögetett, melyeket egyáltalán nem volt hajlandó megosztani velem. Csak az alkalmat várta, amikor lehetőséget lát az elképzelése szerinti könnyű pénzszerzési lehetőségre, úgy hagy ott engem, mint eb a Szaharát. Persze csak engem, merthogy Kata szerint Adrienn az ilyen élhetetlen apával együtt maradva valószínűleg éhen halna, de addig sem volna egy rendes ruhája, amit fölvegyen, tehát nincs helye mellettem. Észre kellett volna vennem már ezt az egész marhaságot hamarabb, hiszen Enikő lányom a maga huszonöt éve minden tapasztalatával figyelmeztetett a dolgok — megfogalmazása szerint — hülye folyására, de nem törődtem vele. Mint ahogy nem törődtem a három éve nős, Enikőnél két évvel idősebb Gergő fiam „Fater, meddig akartok elmenni egymás hülyítésében?” kérdésével sem, pedig az ő szűkszavúságát ismerve fel kellett volna ismernem azt, hogy nagy baj lehet, ha ilyet és pont ezt kérdezi. Most már késő, akár arra is rájöhetek, hogy a tyúkszar is felrobbanhat, ha valaki ehhez értő szakember előtte megreparálja, mert nincs igazság. Vagy ha van, az is mindig relatív, azonkívül egyenlő értéke van a robbanás imént említett alapanyagával. 

Megittam az utolsó korty sört az üvegből, fölálltam és a pulthoz sétáltam.

— Adjon még egyet, legyen szíves — támaszkodtam fáradtan a pultra.

— Vodkát is, uram? — érdeklődött a csapos, mintha csak úgy mellesleg tenné.

— Hmmm. Miért is ne? Rábeszélt — vigyorogtam a képébe a komának. — Mi a neve magának, cimbora? Én Mihály vagyok. Szerémi Mihály.

 

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest