Kovács Daniela : Bújj ide közel…

Az ostromló hullámokba fuldoklik a múlt
szél-csendben születik a bíztató jelen
a kínzó fájdalomtól hervadásnak indult
csak eléd kitárt mezítelen lelkem…

 

 

Ha bánatot adsz, reményeket is küldj
hogy mindhalálig megmaradsz nekem
s majd lemállik lelkemr?l a kín
ha finom-selyem szavad magadhoz emel.

 
Hadd simítsalak ajkam melegéhez
hozzád igazodjak az id? fonalán
bújj ide közel riadt szívemhez
ha jöttödet érzi, megnyugszik talán…
Legutóbbi módosítás: 2008.02.09. @ 18:46 :: Kovács Daniela
Szerző Kovács Daniela 25 Írás
1976. február másodikán születtem, egy időben Édesanyám legfájdalmasabb könnycseppjével. Majd ÀžmeghaltamÀ 2006. október ötödikén, amikor megszűnt dobogni annak az embernek a szíve, akit szemem fényeként szerettem. Attól a naptól kezdve, gyökértelenül sodródom, mint száraz falevél a szél kezei között. Amikor felsírnak bennem az emlékek, tollat ragadok, és papírra vetem érzéseimet. Nem egyszer találkoztam már irodalmi oldalakon, cikkekben, illetve blogokban olyan kijelentésekkel, miszerint valaki hobbiból ír, alkot, fest, fotózikÀ¦tehát alkot. Én sosem éreztem ezt ilyen egyszerűre vetkőztethető ÀžtennivalónakÀÃ€¦számomra az írás olykor olyasfajta meditációs és nyugalmi állapot, amely testemből kilépve magához öleli a lelkem, néha pedig tehetetlen csalódásom, félelmem és rettegésem szószólója, de mindenkor önmagam tükörképe, akkor is, ha fájdalmas szavam szól, akkor is, ha életigenlő boldogság csurran tollam hegyéről. Váradi gyerekkorom emlékei sokszor késztettek írásra, Édesapám mélységesen természetes tehetsége pedig csak még inkább megszerettette velem a finoman hajló rímeket, és ösztönözte új szóképek világra segítésétÀ¦számomra a magyar nyelv nem csupán második anyanyelvem, hanem az a kimeríthetetlen kincsestár, amelynek gyöngyeiből mindenkor megtalálom azt, a tökéletes darabot, amely szinte elém festi azt a gondolatsort, amelyet meg akartam örökíteni. Idáig vezető utamon sokszor véresre karistolta lábamat az ügyetlenkedőnek tűnő lépdelés, amely másban csupán nevetnivaló sajnálkozást váltott ki, hiszen nagyon kevesen tudták rólam, hogy nem régóta beszélem a magyar nyelvet, de minden egyes szótagot magam tanultam, saját káromon vagy dicsőségemen jutottam egyre távolabb attól az élettől, amelyet magam mögött hagytam alig húsz évesenÀ¦Édesapám elvesztése után pedig egyetlen vágyam volt, hogy olyan emléket állítsak neki magyar szavak koszorújából, amely méltó egy igaz ember, szerető Édesapa, dicső hazafi, és tiszta szavú költő örökségéhez... Az évek múlásával minden érzésemet vers-ágyba vágytam vetni, és egy nap arra ébredtem, hogy első gondolatom is egy új vers refrénszerű sora...