Kovács-Cohner Róbert : Arcképcsarnok VIII.

VIII. A két eladó

 

Mögötte terül el az út egyharmada,

Kezében bágyadtan két fénykép rotál.

Elméje fénye saját árnyára tár:

Fekete, csontkezű, csonthangú garmada.

 

Mint fenéktükrön, ha olyan mély a kút,

Az ég levetette színezüst csuháját,

S a vonatkupéra tárja falánk száját –

A tenger alatt zúg a Csalagút.

 

Túl kétezer kilométeren tüdeje rekedten

Megszokásból szívja magába a levegőt.

Önmagát, a másikból árulva eredőt

Látja megnyílni most, mindentől elfeledten.

 

 

Januárban a csend oly jóleső,

és majd átdöfi újra- meg újra

A kéj kis testét értelmet vajúdva

Ha az ágy meleg, s kint tombol az eső.

 

Mert újabb vándor, újabb színdarab,

Állandó pont a megőrült világban,

Ahogy kinéznek a kocsi ablakában,

S ha az út száguld is, a most megmarad:

 

A Céda füstszagú taxiban siet egy lakásra,

Mi belőle is kihasít majd reggelre egy darabot –

Sose volt övé, s most neki odaadja.

Vörös éjszakákon átszűrt, kiretusált álomképei

Végtelen változatokban Aphroditét formázva

Oly sok bolond kezében remegnek.

Szívesen adja.

A hátsó ülésen ülnek, és csókolóznak,

Míg keze a másik álmain matat.

Az autópályán egy külvárosi negyed peremén kiált fel:

‘Álljunk meg, cica, védekezni kell!’

 

És betérnek a sztráda melletti benzinkútba,

Egy kövérkés boltos táncol eléjük.

‘Látom, mi kell, nekem is kéne rég –

Na nem a gumi, az itt van a polcon elég –

A nőd, barátom, a végtelen egy bordába zárva:

A legjobb konzerv – a többi itt mit sem ér.

Na milyet kérsz? Válassz színre, szagra, ízre,

Vagy a hölgy dönt? Hát ő vegye le.

Ajánlhatok pár videót is hozzá,

Bestsellerek mind, ha tőlem kérdezed.

Sovinizmus? Inkább lakoma.

És a reggelekre is gondolva: lukulluszi.

De annyi fér még beléd,

Ma estére végy magadnak egy világot –

Én sajnos csak holnap leszek szabadnapos.

Sok sikert, szép álmokat,

A nődet majd add le visszafelé.’

 

A szomszéd helyiségben kis kávézó,

Benne egy kisiklott életű pultos

Kis asztalkára dőlve álmodik hosszú utakról,

A papíron előtte nagyívű sorsok vágyott vázlatai.

Mintha lebegne a gránit,

Ahogy az egyszerű korcsmáros-lány

A belső szobából kiszűrődő

Rulett hangjait

A pír habarcsával arcán

Reggelre elfejtett álmaiba építi.

 

A kövér eladó beosztottjára néz,

És nem érti, hogy a ‘kis kurvára’,

Aki épp most nyúl be kint vándora nadrágjába,

miért hasonlítanak.

A korcsmáros-lány békésen alszik.

Félbetört sorsok? Ugyan.

Rég túl van a mézédes álmokon.

És a benzinkutas az ablakból

Nézi a taxit, ahogy távolodik,

Majd kilép a non-stop bolt elé,

Mélabúsan cigarettára gyújt,

Fogával a begyakarolt mozdulattal

Kinyitja rég felmelegedett sörét,

S a kupak visszavonhatatlan ívben

Autópályák nyomvonalát vésve a puha levegőbe

Az aszfaltra repül.

 

 

Januárban a csend falfehér.

A fény döfi át újra meg újra

A szürkeségből matt kéket vajúdva

A felhők komor, elszánt seregét.

 

Tenyere barázdáin a múló időt méri.

Egyszer azt mondta neki: ‘Nézd – budapesti híd,

A fordított város, a sárga fénykörív’ –

Az ablakból nézi: régi árnya az eget feléri.

 

Az ágyon gyűrt naptárként mellette időz

Bágyadtan a táncos léptű nyár.

Haja szirmairól homlokára tár

A rég elnémult lantos kedvű ősz.

 

Vasárnap éjjel. A Fekete Szűz

Ágyán ül, és az utolsó napok egyikébe fásult,

Elmúlt esztendőkbe fáradt fővárost nézi.

Tagjaiból kiszállt a petróleum tüze.

Az éjszaka szájába idézi a magányos buszok

Zötykölődő, rekedt állandóságát.

 

Összeáll előtte az álomban szétzilálódott világ.

A fejében évek óta öt perce sikoltó ébresztő

Megszólal újra.

Lázadó. Kis világa megnyílik,

Ha most végre nyakába veszi a várost,

Hogy megtalálja a szobrot,

Hol a talpzaton még kettőjük árnya dereng,

Hogy megértse végre, amit régen a másik próbált meg

Elmondani neki:

Nézd a várost, ahogy éjjel álmaiddá változik át.

Nézd a bérházak zárt szemhéjait.

Mind tiéd, s enyém. Az van a lehunyt pillák mögött,

Amit mögéje képzelünk.

De sosem szabad betérni. Hogy mindig mögöttük –

A gyerekkor vöröstéglás titkai mögött – bennünk maradjon

A titok. Egymásnak, Egymásért. Budapestért. Az álmokért.

Csak nézd a falat. Ha akarjuk, mind rólunk beszél.

Kezünk melege. Azt súgja, amit beleérzel.

Erre rendeltetett.

Nézd az elénk terülő várost, a csillagokat karcoló

Szobrot felettünk –

Nézd a sarat, az elszáradt fűszálakat,

A fényt, a sötétet:

Csak legyünk itt csendben, csak nézd.

…és felesleges vala a további beszéd,

az idő itt van. Megváltás. Egyperhárom.

Így jelenik meg előtted világba látott valód.

Két dologból lesz eleven élet:

az elszánásból, és a tettből.

Nézd – mennyi mindennel vagyunk felvértezve:

Nézd a sárga fényt: rég nem sárga fény.

Őrizd magadban a létesült világot:

Így igaz lehet.

S ha tudod, hogy elveszítheted

Féltve őrzött magad, a valóságot,

A másikat, kezem melegét belőle,

Ha felnövünk,

És felfogod, hogy nem fog fájni már,

Mert nincs benned kiszakadt részed,

S nem is tudod, mi hiányzik,

Csak hogy valami eltűnt,

Ami rég nem is fontos:

Ha tudod, hogy egyszer felnövünk,

És így vigyázod kivetített magad,

Míg egyszer aztán megszűnik a csoda,

A kiszámíthatatlan változó,

És te csak mosolyogsz majd,

Messze tőlem,

Ha elveszítve őrized

sokáig kifakult magad:

A legnagyobb áldozat.

 

Csak maradj még. Maradj.

 

Oly régen volt már:

Nem érzi az űrt, mi tátong.

A másik betöltetlen űre,

Mi soha nem volt övé,

Telet fest a Citadella falaira.

De hisz tél van.

‘Csak ha úgy akarod.’

Talán nem is volt soha.

Csak benne élt. És a másikban.

Kettejükben a metamorfózis

– Álmukban, mikor még nem tudták,

Hogy a pillangó a báb örök álma csupán, –

Jövőt festett a város régi falaira.

Olyan régen volt. Csak egy éjszaka.

A hiány hiánya hasít beléje:

Tudja, hogy valamit elveszített,

Ami csak magában válhatott jövővé.

Ami nem volt övé soha –

Ami egy versben talán életre kelhet,

És feltámaszthat egy párhuzamos világot,

Ami kettőjükben talán mindennél igazabb lett volna,

És ami nem volt soha része – csak írmagja.

A másik, akit soha nem ismerhetett meg,

És a másik, mit soha meg nem teremthetett

A múló idő gyalulta csendben.

 

(A másik a vonaton utazik – a szükségszerűt űzi,

Álmában régiségboltok és benzinkutak.

Összekuszálódott, önnön farkukba harapó utak –

Diáklány, céda, lehullott angyal: szűzi.)

 

A furcsa, bágyasztó, éteri zenében,

Mi a rádióból erőszakolja meg az éjszakát,

Újra vér gyűlik a Fekete Szűz lábaiba,

karjait újra mozdítani tudja,

és útra kel, hogy megtalálja,

amit maga sem tud, hogy elveszített –

hogy megértse. Hogy megértse végre.

 

‘és felesleges vala a további beszéd,

az idő itt van. Megváltás.’

 

Az ajtót becsapja maga után,

S a zene a küszöb alatt átbújva

Még a bérház kapujáig kíséri, majd

Sorsába beletörődve gallérjába bújik,

S elcsitul.

 

Ahogy mögé fekszik a másik messzi árnya,

A fekete szűz a belvárosban kódorol.

A telefon végtelen időkig csengett volna – tudja.

A falak – csak falak. S az ablakok

Nem zárt szemhéjak, nem redők,

Inkább kitágult pupillák –

S a buszok félóránként robognak el

A galaxisok dübörgő,

Őrült száguldásában.

 

Egy ablakhoz ér, honnan sárga fény világlik.

Tovább sietne: nem érti mi helye

Az idő ezen elfelejtett, véletlen szegletében.

‘Gyere be’.

A helyiségbe lépve a falakon órák,

Fegyverek, zászlók,

A polcokon ezüstedények, régi érmék,

SS-jelvények békés egymásrautaltságban.

‘A földbe esett gabonamag el nem hal,

csak egymaga marad.

Ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.

Preparált, kitömött galamb. Miért nézed így?

Megfagyva találtam küszöbömön.

Most örökké keresi fészkét talán.

Gyere be, részeg vagyok,

Nem volt kedvem bezárni.

Kérsz egy sört, lányom?

Nem járnak már a buszok,

S ha járnak, is, nincs rajtuk helyed.

Nézd a teret:

Mindent kitölt a hiány.

Nincs is itt semmi. Az sem.

Nem is vagy itt. Csak őt keresed.

Annyi embernek adtam kincseket

Semmit nem érő tárgyak mázába rejtve –

Mondd, mit adjak neked, én, részeg ószeres?

Neked adom a szemem, hogy láthasd –

Magadban a gyermeket.

A világ? Utcák, sár, molyok,

Villamosok, biciklik, televíziók.

A mi világunk? Istenbizonyíték.

Nézz körbe: Nem utcákat látsz,

Nem bicikliket. Festő vagy.

A világ a tiéd. Te formálhatod.

Olyanná, ami valahova halad.

És ha elhiszed, bár soha nem éri el,

Tiéd lehet. S ha elfeleded,

És csak néha rémlik,

Hogy volt egy igazi világ,

És nem akartad elveszíteni,

Akkor már elveszítetted magadban a gyermeket,

De átadhatod, ha egyszer ennek a kis szobornak’

– És levesz a polcról egy ócska gipszet –

‘Gyermekét, mindnyájunk gyermekét,

A mindnyájunkban lakó, Istent teremtő erőt,

A kisdedet -újra kezedben ringatod.

Igaz, ha nem is hiszed.

Csak ez lehet igaz.

Változol. Stoppos utak árva éjszakában.

De a céltalanság célt ellik,

Ha már épp elfelejtenéd.

Fel fogsz nőni.

De még nincs itt az ideje.’

És rámosolyog,

És a régi, kopott,

Világoskék ruhájú mária-szobrot odaadja neki –

‘Egy vén cimborával egy régi vurstlin

nyertünk egyet-egyet,

De én jártam rosszabbul:

Az övé mindig bólogat –

Az enyém csak csóválja fejét.

Nekem itt kellett maradnom.

És itt a titok, a hetedik ajtóé –

Keresd meg nekem a világ széleit.’

És egy rozsdás kulcsot ad még kezébe,

És hátradől, és tébolyultan kacagni kezd,

És dülledt szemeiből a fény vagy az űr

Betölti a szobát, és csak kacag, kacag,

És a Fekete szűz kirohan a boltból,

Míg a galamb némán rámered,

S követi távolodó alakját.

 

A fekete szűz a buszon mereng éjjel,

A hajnali járaton tart hazafelé.

Egy pár részeg ül le röhögve elé,

Arcához érnek karneváli kéjjel.

 

S érteni próbál, talán fel se pillant,

Amíg a busz az éjjelbe hasít,

Szőke haján egy kéz végigsimít,

Míg távol egy fénypont az éjbe villant:

 

A vészcsengőt húzza meg, és a buszról leszáll,

Szalad, szalad az egybemosódó póznák sűrűjében,

Majd a fénybe érve az útra veti magát hanyatt,

És megbűvölten figyel egy kis kerek fémlapot,

S a beton háta alatt újra

Hullámzó sziklafal lesz –

 

Lehunyt szempillák. A tiéd is lehunyva.

Most, valahol távol.

Tudom. Most már értem.

Álmainkban életre kelünk.

És mindig álmodunk.

Őrizlek téged: őrizem magam.

 

Sosem volt igaz. Mindennél igazabb.

 

És a betonon fekszik, és kacag,

Ahogy a tengert és az eget látja hanyatt,

És keréknyomok nyílnak két keze nyomán,

Ahogy kitárja, és a lámpa fényében elnyúló árnyéka

Egy régi, félbetört sors utolsó haladéka

Hűsítő kéz egy alvó utas lázas homlokán,

Ki Párizsról, cédákról motyog magában –

Stoppos út az árva éjszakában.

 

És a benzinkutas épp visszatér boltjába,

Az egyszerű kocsmároslányra néz,

Meghúzza még felmelegedett sörét,

És a fekete szűz az autópályán fekszik,

És csak kacag, kacag,

Amint szeme bogarában megszületik a gyermek,

És forogni kezd pupillájában a világ –

S a sztráda talaján előtte

Egy söröskupak földet ér, és

 

Pörög, perdül, perdül, pörög,

Lassul, oldalára hull:

Egy söröskupak fényein

A világ ellazul.

———————————-

 

Arcképcsarnok – Bevezetés (A galamb)

I. A fekete szűz

II. A céda

III. A másik vándor

IV. A spanyol lány

V. A dáma

VI. A hagymaárus asszony

VII. A párizsi teaillatú diáklány

VIII. A két eladó

IX. A másik vándor 2.

X. V-effektus

XI. A lord

XII. Lindy

XIII. A mágnás gyermeke

Legutóbbi módosítás: 2008.01.14. @ 15:28 :: Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.