nagy a haragom ezen a napon, az idegeim, az agyam a plafonon,
csalogat a fal az a hideg, amibe beleverek, ami beleremeg,
vakarom a fejemet, az a hülye gyerek – aki vagyok – a sebeimet
nyalogatom a kezemen, ahogy a kutya, amikor a sebe kifakad,
na beverem a fejemet is ugyanoda…
elszáll minden bánatom, ahogyan a verebek, amik akaratosak,
figyelem a tereken a gyereket, aki deleken a verebet eteti,
a kenyeret az anyuka szeleteli alaposan a gyerekinek,
ide dob oda dob a kölök, a verebek serege hevesen eszeget,
az anyuka pici fia pörög a fekete fapadon, azon a nagyon,
aztán b?bájos csöppség felpattan róla, hogy a pici verebeket
nagy nagy élvezettel eltapossa…
taposom a bajomat a falapon,
szomorodik az aki akaratos,
a fekete kalapomat nem adom,
leszek aki, maradok a kalapos.
ütöm a kezemet, a fejemet, a falamat
fa-nyugalom, amit akarok a falevele,
leszüretelem, folyik a borom, a nyugalom…
kortyolgatom, ízlelgetem
megnyugodtam, hidd el nekem.