Zsákai Lilian : metró

 

 

1. jelenet 

 

egy kövér n? izzadó teste folyik rám. érezni szégyenl?sségét; már a szagával bocsánatot kér, eleve azért, hogy létezik; szakadatlanul pillog mazsolaszín disznószeme, hosszú sz?rszálak tarkította tokája idegesen ráng. szégyenli magát, mégis betuszkolja, beszuszakolja, betölti magát kettejünk közé, akik a kocsi végében, a hármasülésben rázkódunk: egy rozzant egyetemista, és egy fáradt munkásember közé.

ilyen körülmények között hosszú az út a pillangó utcától a népstadionig. keser?, feromondús izzadságszagban hajtom fejem a kapaszkodóra, tudat alatt a lábam közt üldögél? laptopra figyelek, nehogy sérüljön; kölcsön van, meg kell óvni, gondolom a kapaszkodóra csavarodva, próbálván szokásos, kellemes képzeteimmel álomba ringatni magamat.

a munkásember szuszogva viseli a rá nehezed?, féregszer? sejthalom terhét, már a fulladás szélén van; az észvesztés szélén állok én is, mikor megváltás-szer?en megérkezik az agyamat lefoglaló intellektuális élmény; mikor megjön a felment?sereg.

csiricsáré szórakoztató-elem lengi be a teret: belép a kosztümös, krémszín?-táskás, nagyhangú ezo-baba, pontosabban ezo-asszony; már lépés közben d?l a szájából a behízelg?, er?szakos szó; csupa omlós, jóles? demagógia; mindenféle ismeretek záporoznak ránk; az elixír-magazinból, a természetgyógyász- és wellness-újságból; csak úgy ömlenek bel?le a dologtalan n?ket tömörít?, anonim internetes fórumokon olvasott féligazságok.

nem lehet gyógyulni és izmosodni máshol, csak az erd?ben, a természetben, mondja, az ottani ?si energiák jók csak a test fejlesztésére, fiam, higyj nekem, én megettem már a kenyerem felét, mondja, figyelj csak az öregre; ahogy belépsz a természetbe, az egy él? isten a karjába ölel, a földanya energiáit érzed, tudod, már a rómaiak is tudták, alma mater, szóval belépsz a fák közé, és olyan ez, mint egyfajta megtisztulás, mondja, közben gy?rögeti arany nyakláncait fonnyadt húsán; végy egy hátizsákot, fiam, és menj vele az erd?be, az az igazi testedzés, mondja, érzed majd az ?si energiákat.

ragacsos festékt?l terhelt pillái gyakran verdesnek, túlzottan sok félrepillantással; a maga képmutató módján, elképzelt ?szinteségében is végtelen nagy ?szintétlenséggel fújja át a tömegen saját szektája betanult szövegét; szemhéjfesték-pora csillámló havases?ként pereg orcáira a nagy szempillarebegtetés közben, és csak mondja és mondja, hogy a természet, az eneregiák, a karma és az újjászületés; apró, kínai piacon vásárolt táskáját mondatvégi pontként, elégtételszer?en rántja vissza minduntalan puha, jólétben érlelt vállára, ráncai ötven évr?l beszélnek, szavai hozzávet?legesen tizenhatról.

lecsukom a szemem – fenének kell ezt látni, elég, ha hallgatom, gondolom, majd kedves, váratlan fordulat következik; az értelmetlen csevejben meleg bariton válaszol az eszét vesztett ezo-cicának.

igen, én is azt vettem észre, hogy a természetben jobban fejl?dik az ember, mondja kimérten, szerényen az ölelnivaló, aranybarna, alázatos hang. rebben? tekintetem az imént szóló mellkasára téved. nem egy született robusztus alkat, de kétségkívül azzá vált; papírvékony b?r és puha sz?r fedte izmai idegesen rángatóznak; látszik a fémet szorító kezéb?l, érz?dik a kipárolgásából, hogy menne már, de még nem lehet; szaladjunk, mondják az izmok, meneküljünk ebb?l a lehetetlen szituációból; tisztára mint brad pitt a trójában, gondolom, és az izmok apró szálakban, abszolút potensen, lebilincsel?en feszülnek-lazulnak a napérlelte b?r alatt; háromnegyed méterrel az alatt a türelmes, állhatatos, zárkózott tekintet alatt.

három éve járok edz?terembe, mondja, de nem fejl?dtem annyit, mint kellene.

látod fiam, kántálja az ezo-asszony, ott nincs meg a természet teremt? ereje, az edz?terem a divat-emberek helye, mondja, és közben mi, a hallgatóság már nem bírjuk tovább, a velem szemben ül? raszta sráccal együtt pattan el bennünk a húr; hangtalanul, de azért veszettül röhögünk, és fölfelé kanyaruló szánk szélét izzadó tenyerünkbe rejtjük.

én fölállok, leszálláshoz készülök, tarkómon bizsereg a raszta srác helyzet fölötti határtalan jókedve; az én szájam is idétlen vihogásra görbül; a golyó tanítja a kockát háromszögnek lenni, persze, csak a természetben lehet fejl?dni, a karma, meg minden egyéb; végigsimítom szememmel a türelmes, komoly szem?, izmos férfit, a jólétt?l megzakkant ismer?seit hallagató és azokat hidegen toleráló férfit, a finom, türelmes, társalgó hangút, a ránduló izmút.

egyszer?, szürkéskék pólóból mered ki az ókori h?sök harci kedvét idéz? karja, hidegkék szeme ál-együttérzéssel, mintegy magát megadva bámul az ezo-baba arcába; türelme végtelen, hiszen pontosan tudja, mit akar: másodpercek alatt túllesz az újgazdag ezo-asszonyon is néhány megálló múlva. hányszor láttam ?t futni az egyetem pályályán… mindig lekörözött, s?t, valójában a legtöbbször már végzett a két kilométerrel, mire odaértem az edzésre; hátgyakorlatokat tanultunk együtt sós nedvet izzadva; láttam ?t emelni, lelkiismeretesen elvégezni az aktuális izomcsoportra vonatkozó gyakorlatokat; a nagy súlyoknál éles hangon kiáltott, mint egy vérbeli kung-fu-s.

alkarjának izmai gyorsuló ütemben cikáznak, és az együtt izzadás édes kínjai kísérnek, miközben az idegen háj a combomra omló súlyára gondolok, ahogy a más ember jelenléte az oldalamat bénítja; az ezo-cica pedig csak rendületenül mondja föl a leckét; a karmát, jézust, buddhát, meg a természetes energiaforrásokat.

én leszállok, elmosódott tükörképem remeg az ajtó üvegén; felidézem még néhány percre a közös edzések hangulatát; eszembe jut, hogy valahonnan megtudtam, hogy a srác árva, saját pénzén programozó matematikusnak tanul, és a teremben mindig azt gondoltam, pótcselekvésképpen edz, de a mozgólépcs?n már csak annak tudok örülni, hogy nem ölel körbe az idegen, izzadtságszagú hájtenger.

 

2. jelenet 

 

a hármas metrón ülök, kezemben a reggeli, ingyenes újság; velem szemben két fels?-közép hátter? lány a zajt túlkiabálva meglep?en személyes dolgokról beszélget. lábszárukon feszül a most trendi sz?k farmer, kecses, manik?rözött lábfejükre szinte ráöntötték a m?csatos, pöttyös balerinacip?t; egy-egy etnós, flitteres sál a nyak köré fonódva, és egy-egy negyvenezres hello-kitty kulcstaró mutatja csak, hogy ?k valóban egyediek.

precízen festett szájuk vélt és valós sérelmeket kiált a hármas metró sz?nni nem akaró zakatolásába; kezükben aranyszín mango-táska, tele pénzzel; ajkukon csillan a szájfény, méteres szempillájuk rebbenése jelenti hevenyészett társalgásukban az 'igen'-t.
az egyik lányt elhagyta valaki, akit a kedvesének tudott; a kis n? csalódott; úttalan, bolyhos hajában ülnek még a könny? szível adott csókok emlékei. most, talán most történt el?ször, hogy megfájdult neki, mint es?s id?ben a lumbágó, az elmúlás, az élet; a barátn? leszáll, a csalódott lány fülhallgatót bogoz.

biztatóan rámosolygok, hátha érzi-érti, hogy nincs egyedül a maga bajával; rámosolygok, mert legalább egy pillanatra ki akarom billenteni önemészt? állapotából; rámosolygok, mert nincs más választás, mint segíteni azon, akin lehet; rámosolygok, mert remélem, hogy a pillanat tördedékéig közösséget találunk; rámosolygok, mert nincs másom adni, mint az együttérzésemet.

? félrenéz. megsért?dik, és mint a novemberi éjben a betonra fagyott köpésre, úgy néz rám; leszbikus vagyok, gondolja, rohadt perverz; nincs elég baja mára, hogy még egy kerge csaj is föl akarja szedni, miért nem lehet ?t simán, egyszer?en békén hagyni?…

amennyire fölfelé próbáltam görbíteni az ajkát, annyira keményedett meg most a szája szeglete; a következ? megállónál azonnal fölcihel?dzködik, és leszáll; búcsúzásképp még megereszt egy dacos, megvet? pillantást; egy vérbeli, pokol-sejtet? fekete villámot; egy igazi, tömény, negyed másodperces gy?löletet felém, egy angyal alvadt vérével borítva elképedt, sápadt arcomat.

Legutóbbi módosítás: 2007.10.20. @ 20:38 :: Zsákai Lilian
Szerző Zsákai Lilian 40 Írás
Zsákai Lilian - hivatásos torzszülött