Tarány Sándor : Az első találkozás

Egy férfi a mozgólépcső mellett izgatottan néz körül, szemmel láthatóan vár valakit. Néha kapkodva az órájára pillant, mintha az időt akarná felgyorsítani.

 

 

 

 

       

            Szerda reggel. 

            Budapest, buszpályaudvar. 08:12

Egy férfi a mozgólépcső mellett izgatottan néz körül, szemmel láthatóan vár valakit. Néha kapkodva az órájára pillant, mintha az időt akarná felgyorsítani. Szemében az ismeretlentől való aggódás látható, mégis ott csillog valami földöntúli várakozás is.

„Késik? Lehet hogy nem várt…”

Hiszen olyan sokat beszélgettek, már annyi időt eltöltöttek a klaviatúrát és a monitort nézve. Annyi mindent megbeszéltek egymással. A gyerekkorról, a múltról, az elképzelt jövőről. Persze ez utóbbiról igen nagy óvatossággal szinte mindig feltételes módban, mint azok, akik már megégették párszor magukat. Mégis ott a remény a szerelemre, erre a hatalmas érzésre, amit talán egyikük sem akart kimondani még, félve az elutasítástól. Hiszen annyi minden eldőlhet az első nem virtuális találkozáskor. Oly’ sok dologban eltérhetnek az elképzelttől. Egy zönge a hangban, a gesztusok, sok mindent elárulnak.

„Ott ? lesz? … Nem. “

Minden nőt alaposan végigmustrál, támpontot keresve. Ha a hasonlóság nyilvánvaló, felgyorsul a szívverése, aztán ránéz a nő és egyből látszik ez sem Ő. A tekintet továbbsiklik. Van dolga a szemnek, sok ember gyűlik össze ilyenkor a pályaudvaron. Érkezők és indulók, vagy csak éppen kísérők.

Odamegy az egyik padhoz, leül, és figyelni kezdi a peronról beözönlő tömeget, a lépcsőkön feligyekvőket. Valami különös koreográfia szerint keverednek, mégsem ütköznek senkivel. A kinti melegben két elhanyagolt külsejű fiatal férfi cselleng, egymásnak jeleket adva s mennek újra egy kört.

„Dealerek”

Fura hogy csak két perce figyel s már kiszúrta.

Tizennyolc-húsz év körüli fiúk és lányok csapata vonja el figyelmét, hangosan üdvözlik egymást. Táborba készülnek hatalmas pakkokkal felszerelve.

„A tábor, milyen szép is. Barátságok szerelmek bölcsője. Ó miért nem jön már!”

Két lány odamegy hozzá.

– Szabad a hely? – kérdik.

– Szabad- válaszolja.

Alig hallható nyögéssel kisérve, az egyik lány felteszi a padra a hatalmas hátizsákját. Az egyik vállpánt rádől a férfi combjára.

– Bocsánat – mondja halkan a lány.

– Nem történt semmi. – legyint a férfi. S minden ment tovább. A két lány gyors beszélgetésbe kezdett a várható élményekről, az útról s egy halom dologról, amire várnak az utazással kapcsolatban.

A többi fiatal felbátorodva, már senkit sem kérdezve körbepakolta apránként a padot. A férfi már szinte ki sem látott tőlük. Felállt és kiballagott a peronra. Izgatottan rágyújtott egy cigarettára, bár tudja nem kéne, hisz’ akit vár talán nem szereti. Egyik kezét ellenzőként használva nézte a benti forgatagot az üvegen keresztül. Egy férfi tüzet kért tőle. A szél elfúlta a lángot, kezével kis tölcsért formálva mégis sikerült meggyújtania.

Lassan vánszorogtak a percek. A nagymutatót mintha odaragasztották volna a nyolcashoz. Elmosolyodott, mert eszébe jutott erről egy anekdota, amikor a diák azt súgja padtársának feleltetéskor: – már tíz perccel ezelőtt is 9:35 volt.

Hirtelen, mintha darázs csípte volna meg, hátra fordult. S igen, ott állt mögötte. Hányszor gondolta, talán élőben meg se ismer, ismerem. Mégis azonnal felismerte. Odalépett hozzá. Jobb kezét leejtette, benne a félig szívott cigarettával. Mintha takargatni próbálta volna, pedig csak nem akarta elejteni, idegen tőle a szemetelés.

– Szia – találta meg a hangját.

– Szia – hallotta az édes szót.

Bal kézzel átölelte, és magához szorította. Szájat keresett a száj. Először finom gyengéd puszit adott neki, olyan üdvözlőt. Feltolta a napszemüvegét, hogy a kedves lássa őt, majd még óvatosan, de mégis egy pillanat alatt, heves csókban forrtak össze, elfeledkezve mindenről és mindenkiről.

„Mint a csepegtetett, mézes forrásvíz. Olyan az íze, üde, friss, finom, szomjat oltó, mégis egyre több kell! Sosem telnék be veled.”

Busz, pályaudvar, utasok, mind egy pillanat alatt fényévekre kerültek tőlük. Maguk maradtak s az érzés, a mindent elsöprő vágy.

„Szeretem.”

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:49 :: Tarány Sándor
Szerző Tarány Sándor 0 Írás
Programozó vagyok, webprogramozással foglalkozom. Újabban újra írok ezt-azt. A verseim mellé tett képek 90%-ban szintén a saját munkáim. Kedvesemnek készített weboldal címe: A suttogók