dr Bige Szabolcs- : Bibi tündöklése és bukása — első rész

Tulajdonképpen hol kezdődik egy történet?
A születéssel? De hiszen azt rengeteg esemény előzi meg: emberi, családi, társadalmi.
Egy különös sorsdöntő történéssel? Ez azonban csak később derül ki és akkor, amikor történik, még senki sem tudja, hogy milyen változásokat hoz majd magával.
Nem is töröm tovább a fejemet elméleti kérdéseken, hanem belevágok a közepébe: *

 

— Tudom a kötelességemet! — mondta a fiú, és ezt nagyon komolyan is gondolta.

Így nevelték. A kötelesség szent dolog, a becsületes ember nem térhet ki előle.

— Tudom a kötelességemet! — mondta, amikor lány bejelentette, hogy terhes.

Az autóbuszmegállóban várták éppen az érkező buszt. (Ez a legalkalmasabb hely, a nagy bejelentésekhez!)

— És mi a kötelességed? — kérdezte Bibi. — Fizeted a műtétet?

— Tudom mi a kötelességem! — ismételgette Fiúka.

— Megtudhatom én is mi az?

— Igen, igen. Elveszlek feleségül… Az első gyermeket soha sem szabad elvétetni!

— Ó!

— Szerelmünk gyümölcse! Gyere, jelentsük be máris az enyéimnek a szándékunkat.

Fiúkának öt testvére volt. Ő volt a legkisebb. Leszegényedett, lecsúszott földbirtokos család volt az övé, úgy apai, mint anyai ágon. A lecsúszás csak a felmenőkre vonatkozott, mert az utolsó három generáció már jól érvényesült a világban. Tanult emberekből álltak: ügyvédek, mérnökök, tanárok, orvosok voltak, bizonyítva életrevalóságukat. A címkórság távol állott tőlük, de mindennapi magatartásuk messze különbözött az újonnan feltört „elit” magatartásától. A huszadik század közepén bekövetkezett társadalmi változásokat eltűrték, de nem tudtak azonosulni velük. A tanulásban, tudásban, a szellemiek kiteljesítésében kerestek kiutat a mellőzöttségből. Bár sokfelé elsodródtak egymástól, Európától Amerikáig, a családi összetartás, az összetartozás érzése segítette őket a felszínen maradásban, a feltörésben. Kívülről bekerülni a családba nem volt könnyű dolog, de akit elfogadtak, és aki elfogadta a család kritikus magatartását, az megszerezte a család igaz védelmet is.

— Szeretnék valamit mondani — kezdte Fiúka vacsora után —, és a jóváhagyásotokat kérni egy fontos dologban.

— Komoly dolog lehet — szólt Béla, a legidősebb fivér.

— Ismeritek Bibit, aki most is itt ül a családi asztalnál. Szeretném feleségül venni.

Kisebb hangzavar keletkezett az egyszerű bejelentésre. Mindenki meglepődött, pedig már több mint egy éve jártak együtt, és Bibi szinte mindennapos vendég volt a háznál. Közösen jártak színházba, koncertre, kirándulni a hegyekbe meg egyéb programokra.

— Akkor, most mi van? — kérdezte Katika, a legidősebb fivér nyolc éves kislánya.

— Esküvő lesz, egy kis cirkusz — világosította fel a testvére, aki már tizenöt éves volt és kellő lenézéssel kezelte a felnőttek világát.

— Egy kissé több komolyságot kérek! — kért figyelmet Béla. — Fiúkának egy váratlan bejelentése volt, és ezt most meg kell beszélni. Ezt most komolyan gondoltátok? Jól meggondoltátok?

— Meggondoltuk! És komolyan! — szólt Fiúka határozottan.

Bibi megilletődött arccal ült vele szemben. Egyetlen szót sem szólt. Várta a beszélgetés kimenetelét.

— Ebben az esetben nincs más mondandóm — vette vissza a szót a legidősebb fivér —, minthogy, mint a családban a legidősebb férfi, szertettel üdvözöljelek Bibi, családunk új tagjaként.

Ezzel felállt, odament Bibihez, és szertettel megpuszilta mindkét arcát, megsimogatta, megölelte.

— Mikor lesz a cirkusz? — törte meg a meghitt hangulatot Katika.

— Igazad van! — mondta az édesapja — vasárnap rendezzünk egy ünnepi ebédet. A gyűrűket, addig megveheted — fordult Fiúka felé.

Ezzel az első lépést a házassághoz vezető úton megtették. A jegygyűrűk megvásárlása nem is volt olyan egyszerű. Az ékszerkereskedő addig nem adhatta el — a hatályos rendeletek értelmében —, amíg nem mutatták fel az anyakönyvi hivatal hivatalos írását, hogy házasságkötési kérelmük iktatva lett. Emiatt el kellett menni a körzeti orvoshoz, adjon igazolást egészségi állapotukról, ezt pedig csatolni kellett az anyakönyvi hivatalhoz beadott iratokhoz.

Bibi szülei a harmadik faluban laktak. A Fiúka családjánál történt bejelentés másnapján délután odautaztak.

— Kedves Károly bácsi — kezdte Fiúka, mikor megérkeztek —, szeretnék négyszemközt mondani valamit.

— Na, na! Nem szeretem a túl komoly beszédet. Rossz érzésem támad tőle.

— Hátha nem lesz ettől rossz érzése — vette fel a szavak fonalát Fiúka.

— Remélem, Irma néni beletartozik a négyszemköztbe! — folytatta Károly bácsi.

— Persze, hogy beletartozik. De Bibi nem!

— Kislányom…

— Tudom, édesapám. Megyek ki a konyhába, nehogy odakozmáljon az étel.

Így is tett és a beszélgetés folytatódott a megszabott mederben. Fiúka vitte a szót.

— Károly bácsi! Én ebben az évben végzek az egyetemen és ősztől már keresőképes ember leszek. Lesz mit a tejbe aprítani. Úgy érzem, és úgy hiszem, el fogom tudni tartani a családomat. Mert az a szándékom, hogy családot alapítsak. Ezért én most ünnepélyesen megkérem, adja atyai áldását a Bibivel kötendő frigyünkre. 

A konyhából szokatlan hangok szűrődtek be a szobába. Mintha valaki énekelne ott. Bibi köztudottan nem szokott énekelni. Nem is tudott. De most mégis…

Károly jelentőségteljesen nézett rá Fiúkára.

— Hallod te is, amit én? És ha ez a Bibi véleménye, akkor nekem sem lehet kifogásom ellene. Igaz, Irmuskám?

Irma néni részéről csak szipogás volt a válasz. Köténye sarkával törölgette a szemeit, majd odalépett a fiúhoz és megsimogatta az arcát:

— Isten áldása kísérje utatokat, fiam!

— Magam is ezt akartam mondani! — folytatta Bibi édesapja. — Visszajöhetsz dalos pacsirtám! — kiáltott ki a konyhába.

Jött is, kipirult arccal, furcsán csillogó szemekkel, és édesapja vállára hajtva a fejét sírva fakadt.

— Na, csak nem keseregsz?

— Olyan boldog vagyok!

— Meg kell mondjuk a többieknek is — szólalt meg az édesanyja. — Estére áthívom őket.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.