— Rohanj a kosárér’! — ordította a feleségének signore Rossi az írnok, ahogy kilépett a városház kapuján. Az asszony éppen barátnőjével, donna Tetróval az akasztott ló haláltusáját bámulta a piactéri sokadalomban, de az ura parancsára már loholt is inaszakadtában hazafelé.
— De a nagyot hozd, mer’ kimérik a lovat! — érte utol még bömbölő bikahangja az asszonyt, aki már a diszkútnál jobbra fordulván, a kékfestők utcája felé iramodott. Papucsa csattogását nem verték vissza a piacteret körbeölelő házak, mert a kövezetre összegyűjtött pénzt, idén is ellopták a város gazdái.
A díszemelvényen éppen most jelentette be pálinkától rezes hangján a várnagy, hogy a püspök úr a világi bírósággal egyetértve, kivételesen megengedi a lóhús kiosztását a falunak. Ugyanis a vádlott kínvallatása során kiderült, hogy az állat nem az ördög parancsára rúgta agyon Őkegyelmessége lovászát — akiben a nagyúr még ráadásul a legkedvesebb ágyasát is gyászolja —, hanem csak a hirtelen ijedségtől, mert a részeg udvaronc túl közel hajolt a csődör patájához a fáklyával.
A lónak az aztán édes mindegy volt, hogy a halála után feldarabolják-e vagy sem. — Még a vállát sem vonogatta. — A jó hírre persze a gyerekek, fehérnépek szétfutottak, mint tyúkok a hirtelenjött jégesőben, fazekat, bödönt, szakajtót hozni a nem várt ünnepi torra. A férfiak ottmaradtak, s érdeklődéssel nézték a rángatózó paripát, ahogy az a szerencsétlen pára a patáival kapaszkodót keresve, csak az üresbe kaszált.
Mikor még a tárgyalás után szabály szerint felolvasták a lónak a halálos ítéletét, annak még a szempillája sem rezzent. Most aztán bánhatta, hogy nem tanult meg latinul csikó korában! Az állat még vagy tíz percig dagasztotta a semmit, amikor éppen megkondult a delet jelző harang. A bimm-bammra felreppentek a galambok, csak egy vén süket nézte értetlenül a fiatal korosztályt. Az ő korában nem voltak ilyen idegesek, mint ez az elsatnyult nemzedék. Még ha ölyv is tette szárnyát a faluba, azt is nyugodtan, fütykössel várták. De most ő is könnyes szemmel tekintett le a térre, s egy fohászt mormogott magában.
A megkínzott pára mégegyszer egész testében összerándult, s utolsó erejével felrúgta lelkét egyenest az Úr égi zsámolya elé, hogy számon kérje Tőle, miért hagyta, hogy az emberiség nagy része meghülyüljön. Az almányira tágult szeme még kifordulva is a felfelé szálló lelke után dermedt az ég felé.
Már a kenderkötél sem rezdült, mikor elsőnek befutott az irnokné a kosárral. Persze a hóhér azonnal szolgálatkészen lemetszette a ló — majd karhossznyira kilógó — nyelvét donna Rossinak, mert a férje már azt a csemegét idejében lefoglalta magának. Jó lesz estére, a születésnapjára, mikor is együtt ünneplik az udvarukban a Tetro családdal.
Hazafelé már nem rohant az irnokné, hanem Tetronéba karolt, és úgy sétáltak ráérősen a szekérnyi gyerekeik mögött. A purdék eleinte vitték, de aztán inkább vonszolták, tolták a poros úton a két vesszőkosarat, mert így könnyebb és érdekesebb is volt. Amelyiknek spárgagyeplő jutott, önmagát fogta be ló gyanánt a kosarak elé, a maradék féltucatnyi gézengúz meg egymást vette nyakába, s aztán nyihogva loholtak, ordibáltak vidáman hazafelé.
Donna Tetro nem volt megelégedve a mai látványossággal.
— Múlt héten sokkal izgalmasabb volt, mikor egy szerzetest és két apácát, és még ráadásképpen egy zsidót is égettek — dohogta barátnőjének. — Igaz akkor nem volt hús, csak hamu — élcelődött. Rossi asszony már szükségesnek tartotta, hogy fontoskodva közbeszóljon, mégiscsak városi szolga az ura.
— Nagyon vigyázni kell, mert köztünk ólálkodik a gonosz, mondta, is nekem múltkorában a sekrestyés. Meg aztán azt is még, hogy éjjel-nappal óvakodni kell a boszorkányoktól — tette még hozzá, mintha éppen most olvasta volna a „Boszorkánypörölyt”, az inkvizítorok szakkönyvét.
— Na, persze, ha még emlékszel, a szerdai előadás sem volt azért teljesen unalmas. Mikor az a ministráns égett az anyjával, hát az aztán hátborzongató volt. Még a vizem is megcseppent, ahogy azok ott sivalkodtak! – nézett öntelten Tetronéra, mintha saját kezűleg gyújtotta volna meg a rőzsét a máglya alatt, és nem győzte álszent módon szemeit forgatni, sopánkodni, rémüldözni, de hirtelen elfelejtette a boszorkányüldözést, mert egy keserves bömbölés megzavarta gondolatait.
Kiderült, hogy elöl, a legkisebb csemetéjét valamelyik testvére, szájon vágta a ló nyelvével.
Folyt.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:49 :: kisslaki