kisslaki : Safranek Farkas – a peches üstdobos

 

Wejnemöjnen Ikewainen a finn vendégkarmester, szép emlékkel akart elbúcsúzni a kedves várostól.  Ezért a biztos sikert szavatoló „Jerikó pusztulása” című Hochhauser darabot tűzte műsorára; azt a bizonyos remekművet, amiben az üstdob rögvest bravúros négyszer ezres dübörgéssel elkezdi a falrepesztést, és a dobhártyák inzultusát. Innentől kezdve aztán alszik a hangszer vagy egy jó órát. Éspedig mindaddig, amíg a maestro intésére a feszülten figyelő ütőhangszeres, befejezi az üstdobjával a hangversenyt, és a vakolat végleges leomlását. — Erre az omlásra épült a mű, amit Hochhauser még katona korában komponált. Röviddel azután, mikor kiesett az akna a kezéből, ami még nem volt hatástalanítva. 

*

Weinemöjnem jól választott. Szavatoltan príma és nagyhatású sikerdarab. Persze, ha arra jártában nem köp bele az ördög!   

A hangversenyteremben végre a legyek is helyet kapaszkodtak maguknak a plafonon és megszűnt még a zümmögés is. Tényleg csend lett. Megkezdődhetett a műélvezet.

Safranek Farkas alig négy perc kemény nyitódübörgése után letette a dobverőit, és lerohant a kantinba sörözni. 

Pontosan hatvanhárom perce volt rá, hogy enyhén berúgjon és visszatérjen a megszokott időre az üstdobjaihoz. Azon a szerencsétlen estén is menetrendszerűen letörölte a sörhabot a szájáról, s visszaindult a fináléra. Pontosan időre, hogy a négy ütegének zárótüzével, megtizedelje a műélvezőket, és ráhozza a frászt a maradékra.

De már a folyosón, gyanús volt neki a dermedt csend. A közönség, a karmester, zenészek, sőt a zongorahúrok is, mint a visszafogott versenyparipák remegve várták a részeges dobost, hogy feloldja a feszültséget. Mikor Safranek a helyére sompolygott, kollegái szemrehányóan néztek rá. A Meistro pedig — feroce furioso — az anyanyelvén szitkozódott, hogy az első harminc sorban és az emeleti karzaton az a néhány zenerajongó, ki otthonos volt a finn idiómában, elismerően cuppogott. Nem beszélve a díszpáholyban helyet foglaló finn nagykövet Őexelenciájáról és hitveséről. Ők behunyták a fülüket.  

Az üstdobossal most már ment a finálé, mint a karikacsapás. A meistro intésére hamar befejezték a hangversenyt. Bufogott az üstdob, szólt a síp, nádihegedű, zúgott a zongora és társai. Egyébként másnap az ősz diplomata, behivatta a karmestert. Biztos nem a finn ”Pro Kultúra Nagyrend” átadása miatt kérette.

 

*

     Tulajdonképpen a szerencsétlen Safranek tragédiáját csak egy jelentételen apróság indította el.  Nem tudhatta, hogy Weinemöjnen a búcsúhangversenyén egyéni felfogásba veszi Hochhausert, és — molto allegro — kergeti zenészeit, végig a kompozíció utolsó záróakkordjáig. Csak ezért történhetett, hogy hét percig rá vártak, mert Safranek dübörgő dobkáosza nélkül nem lehetett a darabot befejezni.

A meistro meg azért is volt különösen dühös, mert félt, hogy lemarad a vonatról, amivel az elsőhegedűs feleségéhez sietett volna. Ugyanis a hölgy végre megígérte, hogy otthon a hálószobájában megmutatja neki a csellóját. Azt, amin eddig csak a férje játszhatott, de már rég elhanyagolja a becses hangszert. Ideje már, hogy valaki értő kézzel behangolja a megereszkedett, beporosodott húrokat.

Szegény Safranek Farkas kegyetlen árat fizetett a késésért. Sohasem derült volna ki, hogy már harminc éve ennél a Hochhauser darabnál lejár a kantinba sörözni. Sohasem derült volna ki, ha ez a kerge finn, nem éppen ma akar annyira hangszerelni annál az asszonynál.

*

     Az igazgató büntetése példátlan volt a maga nemében. Farkast a szabadnapján behivatta, és pitymallattól napnyugtáig, a dobjával egész napos ingyenes hangversenyt kellett adnia a korzón. A repertoárral nem volt gond. De ez nem is volt fontos, mert a publikum állandóan cserélődött. Ezért aztán a fürdőváros egész lakossága, élvezhette Ravel Boleróját. Néhányan azért egyhangúnak és szokatlannak találták ezt a merész hangszerelést, hogy Safranek csak egyedül játszott. Még pár vonós sem segíthetett neki húrpengetéssel. A kollegái persze kedélyesen promelliroztak fel alá előtte családostul. Ráadásul a hárfás hölgy unokája, Farkas orra előtt majmolta őt, a dobverő nélküli kezeivel. 

     Már későre járt, mikor Safranek rángatózó karokkal hazabotorkált. Nem csoda, hiszen százhuszonhétszer sikerült neki egymásután ledobolnia Ravel Boleróját! — Pedig az ötödik után, azt hitte, hogy rögvest lepedőben viszik az ispotályba.

*

     A városkában mindenki rajta röhögött. Safraneknek ez már sok volt. Ágynak dőlt, s orvosa csak egy hónap után engedte vissza a zenekarba. A derék háziorvos megkérte a koncertmestert, hogy ha azt a bizonyos franciát tűznék műsorra, akkor betegét szabadságoltassa arra az előadásra.  

Már úgy tűnt, hogy Farkas végleg kigyógyult traumájából — füldugasszal játszott orvosa utasítására —, mikor az események után egy évre, az esküvője előtt, a díszvacsorán megtörtént a katasztrófa. Hogyhogy, hogy nem — véletlenül felkerült menyasszonya gramafónjára a „Boleró”, az a zenemű, ami annak idején majdnem a sírba vitte. A dobos első reakciója az volt, hogy váratlanul megharapta zenélő gépet, az örömapa lábikráját, és a ház előtt ácsorgó magyar királyi postaládát. Szegényt, muszáj volt azonnal intézetbe vinni.

Mikor hosszú idő után elhagyta a klinikát, örökre otthagyta a zenekart. Apósa nyitott neki egy bélyegkereskedést a Templom téren. Esténként azért néha együtt muzsikált a Safranek család, de az „R” betűvel kezdődő zeneszerzőket mellőzték. Safranek aztán eladta az üstdobot egy pálinkafőző bádogosnak. Lassan áttért egy csöndesebb hangszerre, amiben hamarosan virtuóz lett. Esténként még a járókelők is megálltak a díszebédlő ablaka előtt, mikor kiszűrődött Farkas csodálatos muzsikája, a selyempapíros fésűn.

 

Legutóbbi módosítás: 2007.06.21. @ 05:56 :: kisslaki
Szerző kisslaki 251 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de