Tamási Attila : Párhuzamos világok

Tíz éve mindig ugyanazon az útvonalon közelítette meg a temet?t. Lement a kertje végébe, átpasszírozta magát a sövényen, majd a vasúti sínek tartógerendáin lépkedve folytatta útját.

     Tíz éve mindig ugyanazon az útvonalon közelítette meg a temet?t. Lement a kertje végébe, átpasszírozta magát a sövényen, majd a vasúti sínek tartógerendáin lépkedve folytatta útját. Ismer?sei furcsállták is a dolgot, hiszen a f?téren keresztül sem volt hosszabb a táv. S?t, talán valamennyivel rövidebb is, mint a sínek mentén. Ha valaki megjegyzést tett ezzel kapcsolatban, ? mindig azzal vágta ki magát, hogy amennyiben a f?tér felé rövidebb lenne az út, akkor a vonat is arra menne. Elvégre a vasúti társaság sem fektetett volna le feleslegesen többszáz méternyi sínt.

     Persze, az igazi ok, amiért mindig arra ment, az volt, hogy azon az útvonalon egy árva lélekkel sem találkozott, így azt a kevés id?t emlékezéssel, elmélkedéssel, álmodozással tölthette. Közben nézte a síneket, s mindannyiszor elhitette magával, hogy a távolban találkoznak egymással a sínpárok. Agya egyik legmélyebb zugába zárta az igazságot, ott lappangott a felismerést, hogy csak optikai csalódás, szemfényvesztés az egész. Hitt abban, hogy néha a kegyes hazugság kevésbé fájdalmas, mint az igazság. Emlékei csak annyi id?re tértek vissza a múlt ködébe, amíg a nagy hídnál letért a töltésr?l az útra, hogy kikerülje a "vastákolmányt", ahogyan ? nevezte. Mélységiszonyát soha nem tudta leküzdeni. Egyszer megkísérelt átsétálni a hídon, de alig tett néhány lépést, kénytelen volt visszafordulni, mert szédülni kezdett. Még sírásó pályája kezdetén történt. Azóta sem tett újabb kísérletet.

     A hídnál kisétált a f?útra. Elhaladt az üzlet és a kocsma el?tt, ahol több ismer?sével is találkozott, kezet rázott, elbeszélgetett velük, miközben alig várta, hogy a túlsó parton újra a vasúti töltésre kerüljön. Amikor elhaladt az üzlet el?tt, éppen a 20%-os árengedményt hirdet? táblát helyezték ki a járdára. "Ismét olcsóbb lett az életünk"-nyugtázta magában cinikusan. "Régebben nem volt ennyi árengedmény, s mégis meg tudtam élni a fizetésemb?l. Most a sok árengedménnyel, s ezzel a másodállással is csak vegetálok. Ki érti ezt?"

     Korábban apja látta el a sírásói feladatokat a faluban. Egy egész generációnyi embernek ásta meg a sírját, míg végül aztán neki is kikubikolták az "öröklakást". Pedig váltig mondogatta, félig tréfásan, félig komolyan: saját sírját id?ben meg fogja ásni, nehogy szégyenszemre úgy járjon, mint a suszter, akinek mások kellett cip?t készítsenek. Még nem volt kifejezetten id?s, csak éppen annyi éves, hogy már érezte testében a kor bénító szérumának jelenlétét, terjedését. Mivel a falu nem maradhatott sírásó nélkül, szinte mindenki természetesnek vette, hogy a fiú folytatta apja praxisát. Csak a váltás után értette meg, hogy apja miért ment mindig a sínek mentén a temet?be. Akár az öreg, azon kapta magát, hogy szinte reflexszer?en ? is mindig a sínek mentén közelítette meg a temet?t. Lábai mintha akarata ellenére vitték arra.

     Az üzlet fala mellett ácsorgó koldusnak mindig dobott egy kis aprót, bár tudta, hogy alig távolodik el t?le, az alamizsna vodka formájában le is csúszik a torkán. Sejtette: a néhány garas árán megvásárolt bódultság a vágyak, az álmok beteljesülését, magát a boldogságot jelenti számára. Csak az ad már er?t a folytatáshoz, a reményhez, amelyt?l pedig senkinek sem áll jogában megfosztani embertársát…

     Visszatért a sínekre, s folytatta útját. Menet közben hol el?re, hol hátra nézett. Elégedettséggel nyugtázta: a távolban mindkét irányban összeérnek a sínek. Biztonságban érezte magát, tudta, nem érheti bántódás. Az intercity már vagy két órája elrobogott, a személyvonatra pedig másfél órát még várni kell. Addigra ? már rég a sírt ássa. Emlékei, álmai, vágyai pedig túlvilági csöndbe burkolózva várják, hogy valamelyik háztet?n ismét megszólaljon a kuvik…

Legutóbb szerkesztette - Tamási Attila
Szerző Tamási Attila 53 Írás
Minden-író vagyok, számomra nem az egy bizonyos műfajhoz való ragaszkodás a fontos, hanem az, hogy amit írok eljusson a másik emberig, az Olvasóig. Mindig az adott témának és a hangulatomnak megfelelő kifejezési formát választom.