dr Bige Szabolcs- : Borbás Tóni kálváriája

– hetedik rész -*

 

 

A kisipari szövetkezet elnökét nyugdíjazták. Tóni lett az új elnök. De ez semmi változást nem hozott az életében, legfeljebb arrogánsabb lett. Az esti italozás hamarabb kezdődött, már délelőtt belemerültek a munkatársakkal, vendégekkel, üzleti partnerekkel az elnöki szobában.

Állandó alkoholgőzös állapotában kezdte lenézni az embereket, mindenkinél különbnek, okosabbnak képzelte magát. Sok régi ismerős, barát eltávolodott tőle, de észre sem vette.

A szövetkezeti nagygyűlést követő összejövetelen ismerkedett meg Annával, a kollektív gazdaság könyvelőjével. Más volt, mint az eddig megismert asszonyok, lányok. Nem volt szép: az arca csontos, szája szigorú, alakja inkább sovány, mint karcsú. A mosolya ellenben egész lényét átvarázsolta.

— Magának mindig mosolyognia kellene — szólt át az asztalon, ahol ültek — a világ is megszépül a mosolyától — tette még hozzá.

— Miért? Csúnya a világ? — replikázott Anna.

Így vagdalkoztak egymással, s mind a ketten örömüket találták a szócsatában.

Anna cinikus, gunyoros beszéde meglepte Tónit, de azt is megérezte, hogy a felszín alatt komoly műveltség húzódik, ami teljesen elüt saját és eddigi ismer?sei gondolatvilágától. Bár Anna nem biztatta, Tóni kereste a társaságát, s inkább a vendéglői törzsasztalát is elhanyagolta, ha kilátás volt rá, hogy valahol találkozhattak. Lassan Anna tartózkodása is alább hagyott, még a szüleihez is elvitte.

Egy számára idegen világba csöppent Anna révén. Történelemről beszélgettek, de nem a hivatalos álláspont tételeiről. A közelmúlt irodalmáról vitatkoztak, de nem az iskolai tananyagban szerepl? m?vekr?l. A ma élő költők író közül azokat emlegették, akik nem voltak szimpatikusak a hatalomnak. Sokszor nem értette, miről folyik a szó, de átallotta rákérdezni.

Nem volt ez szerelem, ami kialakult köztük, hanem valamiféle sóvárgás az ismeretlen, a más iránt. Annát vonzotta a szókimondó, sokszor durva faragatlanság, Tónit pedig a szinte misztikus, jelképekben élő szellemiség.

Annának mindenről egy verssor, egy cím, vagy egy dal jutott eszébe, és a társaságához tartozók, családja ezt nem csak természetesnek találta, hanem hasonlóval még meg is toldotta.

Ebbe Tóni soha nem tudott részt venni. Ilyenkor a maga módján hangoskodva igyekezett magára vonni a figyelmet, igyekezett a középpontba kerülni, és a durva, közönséges beszéd palástja mögé bújni. Nem akart a körön kívülre rekedni.

— Kicsit mérsékeld magad — szólt rá ilyenkor Anna.

— Mérsékelje magát a hóhér — válaszolta. — Nem bírom ezt a nagyképűen kényeskedő bandát.

Anna nem sértődött meg, sőt még imponált is neki Tóni szembeállása.

Bár nehezen melegedtek össze, de vonzódtak egymáshoz. Mint tűz a vízhez. És hiába berzenkedett Tóni, lassan az Anna környezetéhez idomult. Helyesebben fejezte ki magát, választékosabban. Megtanult késsel, villával enni. És kevesebbet trágárkodott. Mind ezt anélkül, hogy maga észrevette volna, hogy tudatában lett volna.

A vége az lett, hogy egy este a már idős édesapjával együtt kereste fel Annát és annak szüleit.

— Őseink szokása szerint — szólott az öreg Borbás Antal —, az apa joga és kötelessége, hogy gyermeke nevében, a gyermeke helyett mondja ki a szót sorsdöntő ügyekben.

— Apám, ne legyen olyan ünnepélyes!

— Most te, fiam nem szólhatsz egy szót sem. Mi ketten beszélünk csak, a két családfő.

— Ott hagytam abba — terelte magát vissza a kiinduló ponthoz —, hogy mi az apa dolga a fontos kérdésekben. Ez pedig fontos, sorsdöntő kérdés, amit kegyeddel most meg kell tárgyalnom.

— Hallgatom, Borbás Antal — vetette közbe Anna apja.

— Ezen két gyermek jövendője a tét ma. Tisztelettel megkérem Anna leányuk kezét Antal fiam számára!

Nagy összeölelkezés lett a válasz, Anna anyukája sírva fakadt, az apukája pedig poharakat tett az asztalra.

— Isten éltese az ifjú párt! Becsüljétek meg egymást! — hangzott a rövid pohárköszöntő.

Így lett Tóniból házasember. Előbb az apósáék házában laktak, de nem bírta az örökös alkalmazkodást, és gyorsan visszaszokott a vendéglő langyos posványába.

A néptanács kiutalt nekik egy házhelyet, a falu központjától nem messze. Ott ahol egy új lakónegyed kialakítását tervezték. Új utca, csendes hely, de persze közművesítés, az nincs.

Belevetette magát az építkezésbe. Jó elfoglaltságot jelentett: lehetett intézkedni, utána járni, beszerezni, és mindenekelőtt nagyokat inni az új partnerekkel.

— Soha nem vagy itthon — panaszkodott a felesége — egész nap oda vagy. Hol a gyárban, hol gyűlésen, vagy azaz építkezésen. Csak itthon nem.

— Érted is teszem — volt az álszent válasz — legyen saját otthonod, házad.

Az alapok éppen ki lettek ásva, mikor megszületett a kicsi fiuk. Őt is Antalnak keresztelték. Kicsi Tóni. Így szólították.

A keresztelőből nagy családi esemény lett. Még Gyuri, a Tóni öccse is hazajött. Évek óta nem járt itthon, még az esküvőre sem jött el. Nagy utat tett meg, azóta, hogy egyedül maradt a házban gyereknek.

A csavargásban, tekergésben a bátyja nyomdokait követte. Neki sem volt soha maradása a házban. Az iskola se tetszett. Nem tanult, több tárgyból is megbukott, s végül kimaradt az iskolából. Beállt segédmunkásnak az építkezésekhez, hogy legyen kis pénze. Nem volt sok, mert oda sem járt rendesen. Behívták katonai szolgálatra, mikor betöltötte a tizennyolcat.

Hogy ott mi történt vele, mi nem, nem lehetett tudni. Nem beszélt soha róla, de miután haza jött rendes munkát vállalt, és végzett a régi brigádjában. Az iskolába is beiratkozott. Az esti tagozatra, s le is érettségizett.

Megízlelte a tudás örömét!

Érettségi után felvételizett — sikerrel — az egészségügyi technikumba, és egy év elteltével az orvosira. Az egyetem után kihelyezték egy eldugott faluba, a hegyeken túlra. A községhez, ahova került, még öt kisebb település tartozott, és elszórt tanyák a dombok között. Télen, ha a hó lehullott még szánnal is alig lehetett közlekedni. A lovaknak hasig ért a hó. Nem volt könnyű ott az élet, de Gyuri szerette. Megszerette az egyszerű embereket, s emberek is őt. Elnézték neki, hogy rosszul beszéli a nyelvet, hiszen az egyetemen csak a szaknyelvet tanulta meg, a mindennapi, a falusi élet szavai idegenek maradtak számára.

— Erdélyi ember — mondták a helybeliek —, azért nem érjük sokszor, mit beszél.

— Én magyar ember vagyok — magyarázta —, erdélyi magyar.

— Jó, jó! — bólogattak, de nem értették.

Hamar beletanult azonban a helyi szokásokba, nyelvjárásba. Oly annyira, hogy amikor megye központba ment be szakmai, vagy egyéb gyűlésre — állandóan gyűlésekre kellett járni (!)— úgy szólították, hogy megjött a moldovai.

Öt évig maradt ott. Beválasztották a községi tanácsba is, sőt felterjesztették tanácselnöknek is. De ezt már nem vállalta, hanem elment a fővárosba szakorvos képzésre. Sebésznek tanult, s az is lett belőle, csak éppen a másik végén az országnak. A Duna mellett.

Sikeres karriert mondhatott a magáénak. Meg is nősült. Egy román lányt vett el, aki tanárnő volt az ottani iskolában. Francia szakos. Gyuri tőle tanul franciául.

— Terveim vannak — mondta rejtelmesen.

— Mi van, te? — kérdezte Tóni, amikor kettesben maradtak.

— Szavétának, az asszonynak rokonai, unokatestvérei élnek valahol Párizs mellett. Többet nem mondok.

— Értek én a szóból! — nyugtázta a hallottakat Tóni.

Mégis mindenki meglep?dött, amikor fél év múlva kint maradtak Francia országban. Aránylag könnyen megkapták az útlevelet — turista útlevelet — Szavéta révén, akinek jó kapcsolatai volt a fővárosban. Gyerekük nem volt, könnyen mozogtak.

Akár milyen jó sebész volt is Gyuri, nem érezte jól magát a franciák között. Nem mintha nem ismerték volna el a tudását, rátermettségét, mégis idegen maradt. Elzárkóztak a közeledési kísérletei elől. A francofon Szavéta is csalódott. Hamarosan lehetőségük adódódott Svájcban munkát vállalni, és oda szerződtek. Megállapodtak. Most a családi eseményre hazalátogattak. Nyugati útlevéllel, nyugati kocsival. Ahogy illett.

A kicsi Tónit a nagyszülei majomszeretettel imádták. Minden lépését vigyázták, széltől, naptól is óvták. Nevelésének gondjait magukra vették, s miután Anna és Tóni háza felépült, berendezték, belakták, még akkor is ők gondoskodtak róla. Sokszor éjszakára is az öregeknél maradt. Szerette, megszokta őket. Öt éves korára olyan lett, mint egy kis öreg. Úgy is beszélt, mint a nagyszülei. Írni, olvasni tőlük tanult, hamarabb az iskoláskornál.

Nem vált előnyére ez a korérettségnek tűnő viselkedés, írni-olvasni tudás. Az első elemiben unatkozott, a negyedikben pedig lemaradt az átlagtól.

Kistestvére, kis húga született, mikor harmadikba járt. Úgy érezte, kizárták a szülői szeretetből, még abból a kicsiből is, amiben eddig része volt. Iskolai eredményei sínylették meg ez a válságot.

Apa Tóni nem értette, hogy mi történt, és a szidásaival, haragjával csak rontott a helyzeten. Még jobban eltávolodtak egymástól. Kicsi Tóni teljesen a nagyszüleire maradt. Csak náluk érezte biztonságban magát. Az öregek nem veszekedtek vele, nem szidták, tapintatosan tudomásul vették, hogy gyengébben szerepel az iskolában. Nekik lett igazuk, mert a következő években összeszedte magát. Újra éltanuló lett.

Kis húgát is megszerette. Nem lehetett az aranyhajú, hízelkedő csöppséget nem szeretni.

A ház elkészültével sem változott Anna és Tóni között semmi. Hiába volt ott a két gyerek, a nagy ház, tisztaság, rend a házban, Tóni most is egész nap távol volt, minden alkalmat megragadott, hogy ne legyen otthon.

Az, hogy barátnői voltak, nem volt a falu előtt titok. Csak Anna nem tudta — természetesen.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 599 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.