Bridget Felber : ELVÁGYDÁS 11.

 

Április 15.

Évek az es?ben

 

Napok óta zuhog.

Ez a szokatlanul hideg, es?s id?járás egyáltalán nem normális errefelé, mint ahogy azt egyébként mi már korábban – és nagyon helyesen – feltételeztük.

Hetek óta nem sütött a nap: a fekete fellegeknek mintha soha nem lenne széle, csak egy egybefügg?, szürke vatta az egész ég, sötét plecsniket nyomva ezzel a hangulatomra. Sóllert állítólag elöntötte a víz: az autóknak csak a fele látszik ki az áradásból és hömpölyög az es? az utakon, elijesztve a békés turistákat az egyébként nagyon is népszer? látnivalóktól. A híradások tele vannak a hihetetlenül rossz id? taglalásával, amib?l igyekeznek a legtöbbet kihozni; szakért?ket kérdezgetnek, akik komor képpel bólogatnak, és gyakran emlegetik a katasztrófa szót, a szalagcímek pedig csak a globális felmelegedés káros hatásait ordítják, szóval a médiumok itt is kitesznek magukért, hogy egy kis szenzációért ne kelljen a szomszédba menni. Vicces, hogy kétezer kilométert utaztunk, hogy mindig süssön a nap, mire kiderül, hogy otthon sokkal jobb id? van, mint itt, ami miatt – ha nem lennék felesküdött cip?mániás – legszívesebben földhöz vágnám az egyik szandimat…

Mallorcán nincs középút: vagy elégedett vagyok a sorsom kovácsolásával, vagy azonnal haza akarok menni – utóbbit csak azért nem emlegetem hiteles gyakorisággal, mert nem akarom, hogy nyavalygósnak nézzenek, ha már így alakult, hogy vadidegen emberekkel osztom meg a mindennapjaimat. Elég, ha a férjem, és néhány rokon – no meg a barátok, és azok, akik hírb?l ismernek, meg itt Mallorcán is egyre többen – tudják, hogy egy hisztérika vagyok, igazán nincs rá szükségem, hogy ezzel más is tisztában legyen.

Már nem is számolom, mióta lakunk ebben a sok úszómedencés lakónegyedben, tökmindegy. Ilyen id?ben a medence felesleges luxus, mintha egy döglött papagájt kapnál ajándékba: bármikor meg lehet ugyan simogatni, de ezen kívül nem sok haszna van.

Odakintr?l önfeledt gyerekzsivaj sz?r?dik be; úgy látszik, ?ket nem érdekli a nagy port kavaró id?járás, a boldog üvöltözésük már szinte vérlázító. Nem is értem, hogy merik magukat ilyen jól érezni az es?kabátjaik alatt, amikor a feln?ttek fázósan kapcsolgatják odabent a tévé távirányítóját, dühösen vágyakozva az ilyenkor joggal elvárható jobb id?kre. (Vagy legalább jobb m?sorra.)

Hangos nevetésük mégis az ablak elé csal.

Ha szorosan a teraszajtóhoz állok, és homályos ködpárákat lehelek az üvegre, mindig eszembe jut, hogy gyerekként soha nem hittem volna, hogy ilyen messzire jutok. Vagyis hittem, csak nem mertem remélni, mert nálunk, a negyedik emeleti panellakásban valahogy mindig benne volt a leveg?ben a reménytelenség, amit tetézett, hogy a kilátás az erkélyr?l nemcsak a városra volt tökéletes, hanem a helyi temet?re is – biztos azért vagyok ilyen szellemes – ami viszont egy dombra épült, a domb alatt pedig egy háborús légópince volt. Emlékszem, amikor kisgyerekként megismertem a légópince fogalmát, halálra rémültem a gondolatra, hogy egy szörny?séges jöv? esetén le kellene oda mennem, hiszen meggy?z?désem volt, hogy ha temetnek majd odafent, a föld, meg a halottak szépen potyognak alá a hegy gyomrába, rá az él?kre, akik odabent kormos arccal, összekapaszkodva próbálják túlélni a háborút. Éveken át ez volt a legrémiszt?bb gondolataim egyike. F?leg, mert id?nként hanggyakorlatokat tartottak, és olyankor hosszú perceken keresztül sikított a sziréna, amit?l engem mindig kivert a víz, és hiába mondta anyám, hogy nem kell félni, ez csak próba, hogy egy esetleges bombázás esetén le tudjunk menekülni – milyen megnyugtató! – én addigra már bújtam is el a lakás több pontján fellelhet?, tuti rejtekhelyeimre. Jellemz? egyébként anyánk egészen sajátos gondolkozásmódjára, hogy a leghangosabb szirénázás közepette is képes volt elégedetten bólogatva, felemelt mutatóujjal megjegyezni, hogy de legalább nekünk van légópincénk! 

A gyerekzsivaj egyre hangosabb; most meglehet?sen hülye módon éppen kisebb-nagyobb köveket hajigálnak a házunk mögötti medencébe, amiért senki nem szól rájuk, és amir?l nekem egy nyár jut az eszembe, amikor talán tizenkét éves lehettem. Azt az id?szakot éltem, amikor különleges illatokkal teltek meg a délutánok, és amikor borzasztó nagy örömet jelentett, ha a lakótelep játszóterét ellepték a korunkbeli fiúk. Akkoriban nagyon ritka volt a kövér gyerek: a fiúk és a lányok lihegés nélkül szaladgáltak és mindenféle játékot játszottak a szabadban, ezért mindannyiunk fenekén feszesen állt a rövidnadrág, sokat ígér?, ismeretlen izgalmakat rejtve a kíváncsi kamasz szem el?l. Tizenkét évesen az ember lánya már tetszeni akar a másik nemnek. Én azon a nyáron borotváltam le életemben el?ször a lábamat apám pengéjével, teljesen kikészítve ezzel anyámat, aki fennhangon sopánkodott, hogy jaj, most mi lesz, meg fog er?södni a sz?r a lábamon, mire én megvontam a vállam, hogy legfeljebb leborotválom megint. Erre kaptam egy csicskapofont, hogy miért vagyok ilyen értetlen, miért nem látom be végre: minél többet borotválom, annál er?sebb lesz! Akkor majd azt is leborotválom! – bömböltem könnyek között lesújtva a szül?i zsarnokságtól, és arra gondoltam, hogy borotva mindig lesz, még akkor is, ha én már rég nem élek, mert ebben a harcban csak a borotva gy?zhet, és annyira soha, egyik sz?r sem er?södik meg, hogy ne lehessen levágni, vagy ha mégis, legfeljebb pénzért mutogatom a cirkuszban… Aztán abból, ami összegy?lik, csináltatok egy nagyon-nagyon éles borotvát!

Emlékszem, mi lányok akkoriban éppen csoportosan szerelmesek voltunk egy Lali nev? romagyerekbe, akit akkor még nyugodtan le lehetett cigányozni, mert egyáltalán nem tartotta sért?nek a származását. Pár hete költöztek a lakótelepre és nagyon sokan voltak… azt hiszem, öt vagy hat testvére volt, de az biztos, hogy csupa lány, ami miatt – vagy talán más okán – de Lali nagyon is tisztában volt a nemek közti különbségek fontosságával; magyarán szólva, nagy csajozós volt a kiskölyök. Mivel nagyon helyes fiú volt, a többi srác az els? pillanattól kezdve rivalizált vele, és a háta mögött szorgalmasan „lekokerózták", meg „lecigusozták", meg belementek ennél sért?bb nyelvi játékokba is, de azért arra nagyon vigyáztak, hogy a Lali meg ne hallja, mert különben nagyon csúnyán elpofozta volna az egész társaságot. Elég vereked?s volt, és imádta a harcias lányokat is, ezért mi minden délután kékre-zöldre vertük egymást a hinta és a mászóka közötti füves területen; jómagam leginkább azzal a lánnyal, aki akkoriban a legjobb barátn?mként m?ködött. Miatta – már hogy a Lali miatt – iratkoztam be egy ingyenes, nyári karate tanfolyamra, amikor is minden kedd délután mezítláb szökdécseltem az iskolánk izzadtságszagú tornatermében, ahol japánul számoltunk és kétségbeesetten próbáltuk egymást fejbe rúgni, hogy egy „Tibibá" nev? szadista, gyerekgy?löl? edz?nek a kedvére tegyünk. Emlékszem, minden nap könyörögtem anyánknak, hogy vegyen már végre nekem is egy olyan professzionális karate ruhát, ami az edzésen mindenkinek van, és ami egyébként nem sokban különbözött a fürd?köpenyemt?l, de minek beszerzése aztán anyagilag túl nagy érvágás lett volna a családnak. Ez akkor derült ki, mikor a Skálában kiteregetve a pultra egy nagykép? eladó beleaffektálta szegény anyám fejébe, hogy „héccáznyócvanforint", mire ? rémülten visszapislogott, hogy „elnézést, és részletre is meg lehet vásárolni?"

Na, ilyenkor nagyon szar ügy gyereknek lenni, és egyik lábunkról a másikra toporogni, meg anyánk kezét fogva mereven a szandinkat bámulni – mintha olyan leny?göz? látvány lenne a megrepedezett m?b?r – amíg minden szájtáti vásárló számára ki nem derül a méltatlan anyagi helyzetünk. Megjegyzem, a kés?bbi esetleges megalománia az ilyen pillanatokban ereszt gyökeret az ember leányának lelkében…

Vagyis ebb?l könnyen kikövetkeztethet?, hogy soha nem lett karateruhám, amit így utólag már nem is bánok, mert úgyis bénán néz ki a karateruha, mindemellett akkor azért emlékszem, nagyon kínos volt keddenként a kifakult, piros tornaruhámban a leveg?t csapkodva üvöltözni, hogy „ics-ni-szán-si…"

Hát, mindegy, a lényeg, hogy akkor délután éppen jól alakultak a dolgok a Lalival, aki mindenki füle hallatára megjegyezte, hogy leginkább a sötét hajú lányok tetszenek neki, és még id?m sem volt demonstratíve megrázni a loboncomat, amikor az egyik fiú felpillantott a házunkra, majd elüvöltötte magát: – Balhé van gyerekek! Mire rohanni kezdett az egész gyülekezet a lépcs?házunk felé, aminek átlátszó üvegfolyosóin át tisztán látszott, ahogy felmen?im éles ökölharcban tértek el éppen nézetileg a lakótelepen él? – és akkoriban maximum heti egyszeri Isaurán teng?d? – népek nagy örömére.

Ez a válóperük el?tti id?kben volt, amikor is képtelenek voltak emberi hangon beszélni egymással – teljesen kétségbeejtve minket, gyerekeket – ami csak részben volt az alkoholnak köszönhet?, mint utólag rájöttem; azt gondolom, hogy apám és anyám kölcsönösen megtalálták, és ki is élték az egymásban gerjesztett állati ösztönöket, ahogy id?nként szinte kéjes örömmel, összekapaszkodva vagdosták egymást a falhoz, mintha valami különös coitus részesei lennének. Pontosan emlékszem az érzésre, hogy milyen iszonyat volt, ahogy végigmértek a gyerekek, mint génmanipulált, szadista sarjat, miközben jócskán kimerítve az utcai dulakodás fogalomkörét apám éppen elgáncsolta anyámat, amiért az el?z?leg szántszándékkal odacsukta a mutatóujját a vasajtóhoz. A társaim szinte undorral húzódtak el t?lem, majd félkör alakban körbeálltak, és csak bámultak szemrehányóan, ahogy a horrorfilmeken a zombik támadás el?tt… azt hiszem, annál a megvet? csendnél még az is elfogadhatóbb lett volna, ha kiröhögnek, mert akkor er?ltetve bár, de legalább velük röhöghettem volna a nyomoromon, vagyis jobb híján tehettem volna valamit, és nem kellett volna ott állnom a szúnyogcsípéses lábaimon, várakozás közben vállat vonogatva.

Ki tudja, mi lett volna, ha valaki hátulról át nem ölel egyfajta ösztönösen jött, védelmez? mozdulattal, ahogy csak az tud, aki ismeri a megaláztatást és a félelmet… el?ször azt hittem, hogy valamelyik testvérem, de nem.

A „kokeró" Lali volt az, a „cigány-diligány", vagyis az egyetlen, akinek a szemei elárulták, hogy tudja, milyen érzések kavaroghatnak a lelkemben, ezenkívül megértette, hogy ott és akkor legkevésbé nekem volt okom szégyenkezni.

 

Nem is tudom, hogy jutott eszembe ez a történet, hiszen már olyan nagyon régen volt…

Talán a sötétb?r?, spanyol gyerekek láttán – a Laliék egyébként nem sokkal rá el is költöztek a lakótelepünkr?l – vagy az es?cseppekr?l, amelyek úgy hullottak a megtépázott pálmafákra, mint a könnyeim a leped?re aznap éjjel a takaró alatt, amikor ebéd után lerohanva a napsütötte nyárba, hiába próbáltam meg játszani a legjobb barátn?mmel, az felhúzott orral, feln?ttesen félrefordult, és úgy csinált, mintha ott sem lennék. Mint kés?bb kiderült, a futót?zként terjed? eset után a szülei szigorúan eltiltották t?lem, mint közveszélyes szül?k közveszélyes utódjától, ami igazából nem is volt ám akkora baj, hiszen karate ide, vagy oda, az a barátn?m az elit neveltetetését?l függetlenül iskolakezdésig úgyis laposra vert volna…

 

 

Április 17.

Otthon, édes otthon

 

Soha nem tudom eldönteni, hogy egy adott helyzetben mi a jobb: ha magunk vesszük kézbe a dolgaink irányítását, vagy ha hagyjuk, hogy a lehet?ség megtaláljon minket?

Szóval, most igazából melyik igaz: a „mindenki a maga sorsának…" kezdet?, vagy „ami nem megy, azt nem kell er?ltetni" típusú bölcselet? Fárasztó ez a küzdjünk – ne küzdjünk dilemma, f?leg, amikor olyan felhúzott állapotban vagyunk, mint egy verkli.

Csak azért írom ezt, mert nagyon úgy néz ki, hogy a szezon közeledtével lakást bérelni Mallorcán sokkal nehezebb, mint Anettkának az ?rbemenetel, ami pedig nem semmi.

A cél ezúttal Santa Ponca, ami azon túl, hogy nyáron az egyik legzsúfoltabb város, messze a legdrágább is, ami konkrétan azt jelenti, hogy amennyiért ott egy háromszobás lakást bérel az ember, annyiért a tengert?l néhány kilométerre kivehet egy komplett fincát, kerttel, úszómedencével, szekrénybe hajtogatott személyzettel és felfújható kacsalábbal.

Mert ugye, a magyar mit csinál, ha lakást akar bérelni? Fogja a kis pénzét, keres egy megfelel?, otthonnak látszó tárgyat, odaadja a tulajdonosnak a pénzt, szerz?dik, oszt' lakik. Mondta is mindig K. tanár úr a suliban, hogy ha nagyon megakadunk egy feladatnál, csak vegyük el? a J.P.-t, amir?l az osztály egészen addig azt hitte, hogy valami titkos szabály, amit csak jöv?re tanulunk, amíg el nem árulta, hogy a józan paraszti eszünkre gondolt, szóval ez a jépé.

Hát, itt maximum csak egy Amat?r Magyar Álmodozó Lakásvadász gondolkodik így, (a továbbiakban AMÁL) mert aki kicsit is képben van Mallorcán, az fog egy sétapálcát és csokornyakkend?t köt, majd mintaszer?vé fazonírozza a kisdedet, (akit sokheti szobafogsággal és teljes fagylaltmegvonással zsarol, ha csak egyet is mer ugrálni, és egyébként is bármi jelét mutatja, hogy gyerek, aki ugye, alkatánál fogva zajos és maszatos kézzel falakat taperál) ezenkívül nyájas mosollyal, folyékonyan beszél spanyol, angolul, németül és majorkinül, és a szeme sem rebben, ha munkaszerz?dést, h?ségnyilatkozatot és lábméretet kérnek t?le.

AMÁL erre soha nem lenne képes.

AMÁL-nak halvány lila elképzelése sincs, hogyan maradjon nyugodt és kiegyensúlyozott, ha kéthavi kauciót, egyhavi bérleti, plusz újabb egyhavi közvetít?i díjat kérnek t?le, mert az irodák száma a szigeten eléri a kismilliót, ahol mézédes mosolyú ingatlanügynökök lecsapnak minden kiadó lyukra – mindegy, csak teteje és ajtaja legyen – majd ott lapulnak ugrásra készen a kertek alatt aktatáskával, laptoppal. Mire AMÁL észbe kap, már végigmasírozott az aktuális lakáson, és próbafeküdt a fürd?kádban, ugrált a matracon, megcsodálta a kilátást, nyitogatta a szekrényeket, eszel?s vigyorral ismételgetve, hogy nem is drága ennyiért, nem is drága ennyiért.

AMÁL erre egyszer csak bekapja a csalit, és rábólint: legyen.

Na, és innent?l kezd?dik csak a feladat: Ingatlanügynök b?rt húz a fogára, és hirtelen átmegy Szenya Ügynökbe, (innent?l SZÜGY) aki mindent tudni akar AMÁL-ról. Meglátogatja a munkahelyén, ahol szerz?déseket követel, beszél a f?nökével, felhívja az el?z? lakásának a bérbeadóját referenciáért(!), és fejben jegyzetel a benyomásairól, hogy Tulajdonosnak (a kés?bbiekben Tulajdonos) olyan kimerít? jellemrajzzal tudjon beszámolni AMÁL-ról, mintha Tulajdonos legalábbis ingyen, felebaráti szeretetb?l adná ki neki a lakását, és nem egy kisebb vagyonért.

A legmeglep?bb, hogy ezzel itt rajtunk kívül mindenki tisztában van, és teljesen helyénvalónak találják, lévén, hogy sokféle náció megfordul erre, vagyis kell a biztosíték.

Oké.

Pontosan ötször csináltuk ezt végig.

Ötször jutottunk el a tárgyalásokig, és szerettem bele ötféle lakásba, (de ehhez megnéztünk ötvenet) különböz? helyzetekbe álmodva magunkat: hol a kilátás, hol a kert végében kékl? tenger fogott meg, hol a szépen berendezett otthon, hol pedig a környék nyugalma… láttam magam a zúgó tenger hangjaira felébredni, meg láttam még hajnalban is kopogni a körmöm a klaviatúrán, megihletve a mesés hegyekt?l, aztán hatfogásos vacsorát f?zve a pompás ebédl?ben kacarászó vendégseregnek.

Egyikbe sem költöztünk be.

Hol azt kifogásolta a Tulajdonos, hogy nemrég vagyunk csak a szigeten, hol pedig, hogy nincs a férjemnek elég régi munkaviszonya, vagy mindkett?t, és olyan is volt, hogy Tulajdonos bankszámlakivonatot kért, igazolandó, hogy vannak tartalékaink, mire a férjem kikelt magából, hogy na, azért ennyire már ne…

De a legjobb az volt, amikor a szoknyám hosszától – rövidségét?l – riadt meg az álszemérmes SZÜGY, (pr?d SZÜGY) amib?l gondolom kikövetkeztette, hogy a bemutatkozásnál majd szemérmetlen módon megállok Tulajdonos arany trónusa el?tt combközépig ér?, botrányos-rózsaszín csízmában, meg ocelotmintás tangabugyiban, és kéjes kacajjal kotont fújok az arcába…

Oké, azért néha mi is hoztuk az AMÁL formánkat, volt, hogy épp akkor késtünk kicsit – húsz percet – egy dugó miatt, amikor a SZÜGY történetesen egy remekbeszabott angol volt, vagyis minden körülmények között tökéletesen pontos, mint a halál, és fogadni mernék, hogy az alsógatyáján „I love Big Ben" feliratot hordott, aztán meg Fannira éppen akkor jött rá egy kósza hasmenés, amikor körbemutogatta a frissen festett, illatos lakást…

Szóval emiatt írtam a bevezet?ben, hogy fogalmam sincs, mi lenne a helyesebb: futni tovább a köröket, kier?szakolva a sorstól egy megoldást, vagy egyszer?en csak kivárni a jobb id?ket?

Mindenesetre jó lesz, ha hamarosan történik valami lakásügyben, mert éjjelenként az a szörny?, visszatér? rémálmom van, hogy apácaruhában állok egy mindenható Tulajdonos el?tt, és a férjemmel különféle kunsztokat adunk el?, mint mintalakók: például hosszában fekszünk az ágyban gy?r?désmentesen betakarva, és egy lépést sem teszünk politúrfényez? spray, hibajavító festék, hangtompító és egymillió euró fedezet nélkül, miközben Fanni sírva próbál kimászni egy tál aszpikból, amibe beleragasztottuk… SZÜGY AMÁL! Akarom mondani, sz?z anyám!

Legutóbb szerkesztette - Bridget Felber
Szerző Bridget Felber 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.