… a Profi macskaalmot, s l?n világosság. És besokasítá a földet növényekkel és virágokkal, magot hozó füvekkel, gyümölcsöt term? fákkal, mindennek a neme szerint. És mondá: legyen elválasztva az nappal az éjszakától, a sziámi a perzsától, a macskusz házikusz a macskusz arisztokratikusztól, s teremté a többi állatot (…) Majd teremté az embert, férfivá és n?vé téve ?t, s mindb?l macskagazdit csinála.”
Nem tudom, önök hogy vannak vele, de az én életem teljesen megváltozott, mióta büszke macskatulajdonosnak – vagy inkább, f?állású cirmos-rabszolgának – tudom magam. Nem mintha macskán err?l nem lett volna élet, csak éppen úgymond macskán túl érti meg igazán az ember, hogy miért is szülte a kedves édesanyja a világra.
Erre egyébként magától, dorombolós segítség nélkül kétlem, hogy rájönne a közönséges halandó, ehhez minimum egy perzsa cicusra van szükség, csak az tudja megértetni vele, hogy az ember van a macskáért, s nem fordítva. Különben az ember céltalanul bolyongna az élet macska taposta ösvényein, nem lelné a helyét és a nyugalmát, hiszen nem tudná elképzelni, hogy mi célból került Noé eme Földnek keresztelt bárkájára. Mert ugye azt csak kezdetben hiszi el még nagy naivan az emberfia, hogy ? vesz vagy szerez magának egy cicát, s nem a macska választ magának egy gazdit, akivel aztán azt tehet, amit akar. Az már a legelején nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a macska nem kutya. Azaz – a macska nem nyalizza körbe az embert, nem pitizik neki egy finom falatért, s nem hálálja meg a gyengéd simogatást. A macska gazdi megtisztelve kell érezze magát, ha a négylábú nyivákoló megengedi neki, hogy megsimogassa, vagy megetesse.
Nekem elhihetik, mert csak nagyon ritkán hazudok. S csakis olyankor, ha nincs más kiút. – Arról nem tehetek, hogy Romániában olyan az úthelyzet, amilyen. – Valóságos sztárall?rjei vannak az én hófehér, arisztokratikus viselkedési beütésekkel tarkított cicámnak is. S akkor még eléggé enyhén fejeztem ki magam, mert valójában a Kuntakintés és Izaurás – így, magyarosítva – id?szakot juttatja eszembe viselkedésével. S ugye nem kell mondanom, a történetben nem én vagyok a rabszolgatartó. Aki gyakorló macsekes akar lenni – akar a rosszseb, de egyszer mindenki azzá válik -, annak ajánlott minél el?bb elsajátítania a macskanyelvet, ha el akarja kerülni a kommunikációs zavarokból ered? bonyodalmakat. Az embernek – pardon, macskaszolgának – tudnia kell, hogy mit jelent egy rövid nyávogás, egy kényesked? nyekergés, egy erélyes kurnyávolás, ne adj Isten, egy fogmutogatós, sz?rtupírozós "Hhhhrrr!". Ha nem tud különbséget tenni ezek között a néha árnyalatnyi megnyilvánulás-változások között, annyi neki. Akár úgy is veheti, hogy ki van rúgva, le van építve, többé nem szolgálhatja ?felségét – a Macskát.
Örülhet, ha a mini-tigris a továbbiakban megt?ri a lakásban, vagy inkább a lakás egyik általa kevésbé frekventált zugában, szegletében. Mert rosszabb esetben akár ki is kerülhet, a nyalizó kutya mellé. Ha nagytest? kutyája van az embernek, a macskaszolgának, még örülhet, mert talán elfér ? is az óljában. Ha nem, akkor mehet a hajléktalanszállóra.
Nem tették fel maguknak soha a kérdést, hogy miért van annyi hajléktalan az utcákon? Elárulom: nyolcvan százalékban mind macskagazdik voltak valamikor. Nekem elhihetik. Tudják, én nem hazudok.
Ezért inkább meghúzom magam, megpróbálom valahogy túlélni az életemb?l hátramaradt id?t, s közben irigykedve olvasom a gyászjelentéseket. Meg a cicákról szóló verseket. Hogy is írja a híres, költ? és cicológus, Havasi Attila Cicó címû versében?
“Mikor cicót kapargatom, ? dorombol lágyan, mert így mutatja ki pozitív érzelmét irántam. De a fülét nem tépegetem és nem taposok rája, Nehogy éles karmát megint a képembe vájja. Nem nyomorgatom, és nem okozok fájdalmat neki, mert cicó a kínzást egyáltalán nem szereti.”
Milyen megható! Micsoda nyelvi elegancia, pazar fogalmazás! Tehát nem könny? az élete annak, aki nem macskának született, vagyis annak, aki a kevésbé fejlett emberi fajhoz tartozik. Egész életében szolgálnia kell a nagy macskaistent, nincs egy nyugodt perce sem, s ráadásul jópofát is kell vágnia az egészhez. Ezt alanyi jogon megkövetelik a négylábúak. Nem kötnek kompromisszumot, nincs megalkuvás, csak önkényes parancsolgatás, utasítgatás. Bizonyos fajta telepatikus kommunikáció útján, amit id?nként karmuk – nyelvtan zsenik vigyázat, nem karmájuk – autogramjával nyomatékosítanak. Nekem elhihetik, nem beszélek félre… Egyel?re…
Itt abba is kell hagynom, mert a macskám unottan elnyávogta magát, s ha jót akarok magamnak, kötelességem megnézni, mit óhajt. A végén még lecserél, s lesz nekem macskajaj!… Még a kutyának sem fogok kelleni. A macska vigye el az egészet!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Tamási Attila
