Az id? telt, várakozáskor egy hónap már fájdalmasan hosszú tud lenni, de ezt nem tették szóvá Blázsovicsék. Csak sóhajtozott Magda néni, és olyankor a konok aptya szeme is furcsán bepárásodott.
Margit megkérdezte a szomszédot, hogy hogyan lehetne érdekl?dni a harctéren lév?kr?l.
– Jöjjön be Margitka, megfogalmazunk egy levelet a Vöröskeresztnek -, válaszolta az.
Szeptember elején aztán végre, s?r?n teleírt lapon mégis megérkezett a várva várt beszámoló:
„Valahol Oroszországban 1942. VIII/hó 27én.
Kedves szüleim és Margit testvérem!
Igazán nagyon örülök, hogy édesapám lépéseket tett az üzlet érdekében,
ezt édesapáknál úgy is kell, csak vigyázzanak az üzletre. A levelet amit
a vöröskeresztesek írtak, megkaptam és nyugodjanak meg, nincsen
semmi bajom ezidáig, mert a vasúti karambónál az én kocsim is feld?lt,
de nekem semmi bajom nem lett. Azóta már voltam olyan t?zben is, hogy
a térdemen a nadrágot elvitte a szilánk, gatyával együtt és a térdemnek
nem lett semmi baja. Meg az oldalamon a zsebnél is szétszaggatta a szilánk
a nadrágom. Eztet nem vigasztalásból írom, hanem ez úgy van csak
legyenek nyugodtan, majdcsak megsegít a jó Isten és mint már megírtam,
tiszti legény vagyok, a gazdámat Dr Nyitrai Gyulának hívják, de sokkal
jobb, mint a régi. Már csak a koszt végett is. Máma ettem el?ször
zöldpaprikát szalonnával, mézes kenyeret tejes kávéval. Ez volt a reggeli,
csak az a baj, hogy az ember ezalatt nem tudja, hogy ebédelni fog e, mert
a háború nem életbiztosítás. Édesanyám ne sírjon, majdcsak haza segít a
jó Isten, inkább írjanak minden reggel egy levelet, mert itten egy levél
nagyobb öröm, mint otthon 100 peng?. Disznót vettek e? és hányat, milyen
nagyok? Írjanak a gazdasági helyzetr?l is, pénzzel hogy állnak? Sz?l? milyen?
Édesanyám tud e a segédnek f?zni? Mindenre kíváncsi vagyok itt a szovjet
nyomorban. Mert itt még rosszabbul van, mint nálunk a cigányok.
Eztet ne kívánja senki, inkább jöjjön ide aki mozogni tud.
Csókolok mindenkit.”
Ellen?rízve : Dr Nyitrai hdpörm.
*
Újabb pár hónap telt el.
A faluban nem is annyira a háború végs? kimenetele okozott kétségbeejt? aggodalmat, hanem a doni katasztrófa híre. A saját honvédeik feláldozásáról szólt minden beszélgetés.
Aki nem kapott hírt, az tudhatta, már aligha élhet a féltett gyerek, férj, apa…
Magda asszony szeme minden nap bedagadt a sok sírástól, amit már nem is titkolhatott. Már sokat beszélgetett is a két szomszédasszony, és az id?sebbik egyre jobban megnézte magának Arankát. Aztán egy délután bekopogtatott az üvegezett ajtón.
– Begyühetek? Kérdezni valóm vóna…
– Tessék, kerüljön beljebb – mosolygott kedvesen a fiatalasszony, és elé tolt egy széket.
– Ne tessék haragudni, ugye maga is gyereket vár?
– Igen. De hiszen még alig látszik, mib?l jött rá Magda néni?
– Asszony vagyok én, meg vót kett? nekem is…-
És már emelte a köténye csücskét a szeméhez.
– Ne mondjon ilyent, van is kett?. Haza fogja vezérelni a jó Isten, meglátja.
– Aggya Isten, hogy magának legyen igaza, én csak imádkozni tudok érte, ha az aptya nem láttya. De most nem azér gyüttem. Hanem azt akarom elmondanyi, hogy a lányommal elhatároztuk, ha megszületik az unokám, mink elhozzuk ide. Az engem nem érdekül, hogy az ember ehh? mit szól. Errül engem má le nem tud állítanyi senki. De ne higgyék ám, hogy rossz ember az én aptyukom. Csak önfej?. Nekem meg se éjjelem, se nappalom. Meg aztán tudom én azt, hogy nincs a maga urának abba része, hogy Gyurink oda ment… Azt is az a makacs Blázsovics feje vitte. De mire visszagyün, a gyerekit itt köll, hogy talájja. Meg aztán mutatnyi is akarnék ám valamit. –
Félrehúzta a kötényét, és a b?szoknya ráncaiba rejtett mély zsebb?l egy fényképet húzott el?.
– Nézze má, ezt még az ?szön k?dte az a lyány…
Mariska és Gyuri „páros képe”: 
– Ó, milyen szép pár! Tiszta arcú kislány… vagyis inkább asszonyka! Nagyon helyesen döntött Magda néni, mégse akarok én ebbe beleszólni, hiszen mi egy házban lakunk, nem szeretném, ha továbbra is ellenségeknek tekintene a férje minket.
– Arrul mink má lebeszétük, de id? köll néki, amíg szóni tud majd. Ne haraguggyanak rá, csak arra kérem… –
Amikor Magda néni kifordult az ajtón, az asszonyka sóhajtva nézett utána.
– Félek, nem is sejtjük, hogy mi az, amiben az a szegény fiú ott van. Hogyan is tudott így dönteni!? Csak visszajöjjön épségben! – És Ágneske olyan furcsán fátyolosnak látta anyu szemét…
*
Amikor a magyar védelmi vonalakat áttörték az oroszok, az a tél közepe volt a javából. Attól kezdve, hogy megfordult a kocka, a borbély apósa még idegesebben járt fel-alá, szidta a politikusokat, leginkább de Gaulle-t, (? tudta, miért), meg a gyáva magyar kormányt, hogy miért kell nekünk mindig a rossz oldal csatlósainak lennünk. Egyre bízott még az angolokban.
Neki mindegyik oldalon voltak szimpatikus vagy épp szidni való politikusai, a gyereklány pedig semmit nem értett az egészb?l, se a vitáikból, se a világból.
Ahogy mindig többen jöttek feketébe öltözötten az asszonyok, sírtak, úgy érezte, nem akar tudni semmir?l, legyen már vége! Személyes bántásnak vette, hogy minden beszélgetés rossz hangulatba torkollt. Pedig az üzletbe be se hallgatózhatott.
Tél volt, hatalmas hó, kemény hideg. A nagy férfipletykákat felváltó hírcserék sem lehettek túl vidámak, jobb is, hogy nem hallotta, elég volt az is, ami elért gyerekfüleihez.
A front úgy t?nt, soha nem is ér véget, ahelyett ijeszt?en közeledett, és vesztes meg ki lehet más, mint azok, akiknek fiai, férjei harcoltak, mindegy hol – gondolta, a gyermekek túl korán szerzett bölcsességével.
A mélyen zúgó égi morajlás rendszeressé vált, de azt megszokni nem lehetett.
*
Aztán egy nap Blázsovicséknál titokzatos jövés-menés kezd?dött, Gyuri bácsi már nem kiabált, csak halk dohogása hallatszott, ám Magda néni erélyesre fordult válaszai állították le azt is.
– Aptya, ezt majd én elrendezem, ölég legyen má’! – utána nagy csend lett, ami eltartott harmad napig. Addig a két n? nem volt látható…
Ágneske megállapította, hogy anyu biztosan tud valamit, mert kezdetben többször kinézett, ha a posta elé szán érkezett, este aztán hangosan állapította meg:
– Már biztos, hogy messzebbre utaztak, gondolom, oda. Vajon, mit tud elérni Magda néni? –
Másnap már az autóbusz érkezését leste. Aztán csak ennyit mondott megcsukló hangon, az ablaknál állva:
– Na, itt van a busz… Meg is hozták ?ket! –
Az üveges konyhaajtóhoz ment Ágneske, annak a függönyén keresztül látta, hogy Magda néni jött az udvari járdán el?l, karjában egy nagy, bebugyolált csomag, utána két n?alak jól láthatóan sietett, az útról letakarított, magas hókupac mellett. Egyik Margit a nagykend?jében, er?sen átkarolva a másik ismeretlen, hosszú kabátot visel?, vékonyka alakot.
Lesett, míg elt?ntek a járda, már a látószögén kívül es? felén.
– Itt van hát a kisbaba – szögezte le anyja, és úgy rándult meg a szája, hogy a szemén könnyet próbált eltitkolni.
A következ? napoktól Sommer doktor bácsi naponta végigsietett a pékséghez viv? járdán. Kés?bb azt suttogták, ha ? nincs, a baba talán meg sem éri a keresztel?t.
Pár nap múlva aztán Margit kopogtatott be a szomszédba, és kerülgetve a megszólítást, kicsit keményre sikeredett a mondandója.
– Anyám üzeni, hogy az unokáját má’ meg lehet nézni…-
És a t?zhelyen hamarosan illatozó, hófehér felh?k g?zölögtek, készült Ágneske álmainak finomsága, a madártej. Hidegvizes edénybe állította anyu, hogy megsürgesse a h?lését. Aztán a legszebben gömbölyöd? habgaluskákat a cakkos üvegtálba szedte, és az ínycsiklandó halmokat b?ségesen locsolta meg a selymesen sárgás mártással.
Nyelt egy nagyot a kis Ágnes, de tudta, csak a maradék lehet az övé.
– Tudod, a baba anyukájának most sok er?re lesz szüksége, tápláló ételeket kell ennie. –
Ezt a madártejet kés?bb sokszor megemlegette Magda néni. Amikor visszavitte az üres tálat, megkérdezte, míg az asztalra tett egy barna, hegyes, cukros zacskót:
– Megcsináná ezt ennek a satnya lánynak, ha hozok hozzávalókat? Látta vóna, úgy ette, miha nem lett vóna eddig mit ennyi. De mink nem tuggyuk ezeket, a nyalánkságokat… Piskótát is biztos jót tud sütnyi, ugye? –
Reggelenkint pedig éktelen segélykiáltásokkal csapkodta szárnyit az aznapra feláldozott tyúk, hogy bel?le „gyenge becsinált leves” kerülhessen az asztalra.
– Egyé, arany virágom, mer eevisz a b?jti szél. – hallatszott át a szomszédba.
Ezután, egy ideig gyakran vitte Arankának a zöldmázas köcsögöt a liter tejjel, és a szép, nagy szem? tojásokat. Szállt a finom vanilia illat. Mindig kapott Ágneske is egy tálkával, amíg azt nem mondta, hogy többé nem akar madártejet látni se.
Magda asszony alig várta az alkalmat, hogy nagy elánnal elmesélhesse Aranka asszonynak, amit Mariskáéknál látniuk kellett.
A búbos kemence sutjában, vékony takaró alatt találta a csontsovány lányt. A földpadlós homályban derengett a pislákoló lámpa, kicsi lángra csavarva, hogy ne sok fogyjon a méregdrága petróleumból.
– Hogy mit és mikor ettek ott utójjára, azt nem lehetett tunni – csóválta a fejét.
– Az édesanyja rítt egy kicsinyt, de nem tartóztatott bennünket. Azér egy kis lisztet otthagytunk néki. –
És valóban, Mariskának jártányi ereje is alig volt, arcának a finom b?re sárgás, szemei beesettek voltak.
A babát csak sokára mutatták meg a kislánynak. A csipkés pólyából akadozó, vékony hangocska jött. Csöpp kis kezeket láthatott, vékony ujjakkal, és nagy, kék szemeket a hegyes állacska felett.
– Gyurink ippen ilyen vót – vette a karjába büszkén a nagyanyja, ütögette a csücskös párna alját, ringatta a színes, széles pólyaköt?vel keresztben- kacsban, szorosan átkötözött panaszkodót.
– Magduskám, angyalosom, kicsi szeme fénye a mamának! –
Gyuri bá’ szót sem szólt, de az Ágneskét mindig elgondolkodtató bajuszát úgy törölte kétfelé, mint amikor egy finom ebédet fejezett be.
Látta, amikor evett, és sehogyan nem értette, hová dugdossa az ételt, mert ha volt is szája, azt úgy beborította az, a hatalmas bozont, hogy csodálta, alatta hogyan találja meg a kanál.
Szép régi szokás volt, hogy – a gyerekágyas asszonyokat megkíméljék a f?zés nehézségeit?l, egyben a szoptatással járó energiapótlás besegítésére is -, komaebédet illett vinni a �?betegnek”.
Ez azt jelentette, hogy a rokonok, komák, barátok legalább két hétig beosztották egymás közt, ki mikor viszi a komplett ebédet. Be is jelentkeztek, nehogy f?zzenek aznap, mert a vékák tartalma jóltartotta az egész családot. Ilyenkor nem ritkán a férj szokott meghízni. Versenyeztek a jól f?z? asszonyok, hogy ki visz b?ségesebb, és szebben tálalt kosztot, s?t a távolságot legy?zve lovas kocsival is képesek voltak érkezni.
El?ször a keresztkomának felkért asszonynak illett a megpakolt ebédes vékával megjelennie, aztán a közelebbi, majd a távolabbi rokonok, barátn?k következhettek.
A polgárházaknál és „iparoséknál” ezt úgy módosították, hogy a tisztelg? látogatáskor mindenki a kapcsolat szorosságához méretezhette ajándékát. Egy kis sütemény, bef?tt vagy valami finom különlegesség, de egész ebéd is lehetett ez.
Blázsovicsék rokonai is szép sorban megjelentek, már csak a kíváncsiságtól hajtva is.
*
Egy hajnalon a rég nem hallott, de inkább rémületet, mint meglepetést okozó össze-vissza harangszó ébresztette a falut.
– T?z van? – Ugrott ki a borbély az ágyból. Önkéntes t?zoltó is volt, mint az édesapja is régen. Azonnal tárta is ki a szekrényt, az ott lapuló, bevetésre kész t?zoltó felszerelésért. A bejáraton azonban egy er?teljes kéz zörgetett. Aranka nyitott ajtót. Blázsovics bácsi állt ott, és ennyit mondott:
– A Horgasban megindút a f?d! –
A fiatal férfi tudta, ez katasztrófát jelent. Otthagyta a szekrényt, beleugrott a széken hever? ruháiba, és megcsókolta asszonyát és kislányát, aztán a kamrába szaladt egy lapátért, és a dereng?, hajnali utcát benépesít?, futó kis csoportok egyikében elvegyülve t?nt el a szemeik el?l.
Egész nap kisebb-nagyobb csoportosulásokat láttak az ablakból, kocsik vágtattak le-fel az útcán, egy-két asszony állt meg, súgtak-búgtak, vagy jajveszékeltek.
– Mi történt? – A harangot ki húzta meg? – Él még valaki? – Jaj, a Marink!! –
A két szomszéd estefelé ért csak haza. A kapun belül kézfogással váltak el. Aztán a fiatalabb csak lerogyott egy konyhai székre, az öltönyének a színére sem lehetett volna következtetni. Térde alatt hatalmas szakadás, vállán, arcán vastag, sárga por. Beszélt, halkan, mint aki látomást közvetít:
– Dél felé még élt az a szegény asszony. A férje egy méterre volt csak t?le…a szekrény d?lt rá….az mentette meg az omlástól. Csak egy nagy halom földet láttunk a ház helyén, amikor oda értünk. Egy darabig gerenda védte a n? arcát, és amikor az megmozdult, ráömlött a föld…, az megfojtotta… a férje hallotta a hörgését… -, hadarta csendesen, maga elé meredt tekintettel.
– És a gyerekek…a férfi…?- kérdezte rémült hangon az asszonyka.
– Mindkét lába eltört, de él. Azt kiabálta, ne ?t mentsük, az asszony még válaszolt neki, de a gyerekeket nem hallja…Aztán ott voltak sorban kiterítve az udvaron…A reenben (a t?zhely süt?jében) kinyúlva megtaláltuk még a macskát is…Kiterítették ?ket…egymás mellé, sorban, az útra…- nyúlt a homlokához fáradtan a fiatal férfi.
– Az ember könyörgött, hogy vigyük közelebb, és ráborult a feleségére, azt sírta, „…pedig úgy kértelek, hogy ne beszélj…, hogy tarts ki…szorosan zárd a szádat,…de te egyre a gyerekekért kiáltoztál!…”- idézte.
– Alig tudták lefejteni róla a karját. –
Egymás mellett lapátolt a faluban maradt férfiak apraja, öregje, Gyuri bácsi és Karcsi, a borbély…
Ha omlani kezd a lösz:
A kicsi ház teljesen a partoldalnak támaszkodott, egyetlen szobácskából állt, a konyha, kamra pedig a földbe vájt üregekben, a putriban folytatódott. Akkor azt gondolta mindenki, hogy az ilyen lakásokat örökre meg kellene szüntetni…
A laza lösz ritkán, de id?nkint mégis megindult, és akkor könyörtelen volt…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Pápay Aranka
