SV : A szomjúhozó 4/1

4/1

  Újra eljött a nap, hogy a Tudás Templomában összegy?ljenek a papok, a csillagászok, építészek, orvosok, vegyészek, kommunikátorok, a mindentudás papjai. Sorjáztak fel a lépcs?kön egymás után, jól beosztva erejüket, lélegzésüket, hogy kifulladás nélkül érkezzenek a csarnokba.

  Chikchant, már hamarább felcipelte négy maninik. A ritka gázzal töltött ballonon lótuszülésbe nyomorította hájas testét, a telhetetlen-tehetetlen férfi. Úgy billeget, dülöngélt a hullámzó sz?nyegen, mint egy részeg keljfeljancsi, g?gös méltóságát meg?rizte széles képén, de nyöszörgését nem tudta visszafogni. Alfelén sipítva távozott a rossz emésztés gáza. A maninik lassan, mondhatni csigalassúsággal vánszorogtak fel vele a magasba, nem tör?dve az estleges büntetéssel, kéjelegve gyönyörködtek a zsarnok izzasztó kínjaiban. Az egyik maninik lejjebb engedte karját, a sz?nyeg megbillent, Chikchan egyensúlyát vesztette, hátára fordult, keresztbe f?zött lábai az ég felé mutattak, karja mellén volt összefonva, így fogózni sem tudott. Mind elvesztették egyensúlyukat, egy pillanatig úgy t?nt, a sz?nyeg felröpül, ?k pedig legördülnek lépcs?n. Ügyesen visszaegyensúlyozták magukat abba a helyzetbe, hogy kiegyenlítetten tudják cipelni a félelemt?l béna zsarnokuk testét. A négy maninik összenézett, mind a négyük tekintetében felizzott a konokság parazsa. Pár lépéssel a bejárat el?tt egyszerre álltak meg.

– Megbocsátok! – nyögött a nagyúr.

A maninik nem mozdultak

– Megjutalmazlak benneteket, életem megmentéséért! – könyörgött életéért a zsarnok.

Nem mozdultak

– Szabadon élhettek! Adok házat, adok élelmet! Adok jogot a hozzátok tartozók láthatására! – sorolta indokait, az egyensúlyozó embereknek az uruk.

A maninik egyszerre léptek el?re, felszállították a nyöszörg? férfit a csarnokba.

A terem már elcsendesült légzés?, megcsillapodott gondolkodású papokkal volt tele, amikor Chikchan látszólag határozott léptekkel bevonult elfoglalni a helyét, a múltat, jelent és jöv?t jelképez? trónszékén. A márvány ül?alkalmatosság balra forduló oroszlánfejet, jobbra forduló madárfejjel egy tömbbe faragva mutatta,az er?, az uralkodás folyamatosságát.

  A pad úgy volt elhelyezve a teremben, hogy mindenkinél magasabb helyen legyen, aki ráül. Úgy volt megszerkesztve a mennyezet, hogy mind négy oldalról ide irányítsa a bees? fénysugarat a nap kiszámított órájában.

Most éppen a trónust világította meg a természetes fény. A zsarnok belépett a fénybe, elfoglalta helyét, a jelent jelképez? összeforrt k?testeken. Balkezét mohón csapta a madárfejre, mint aki tudja, er?sen kell szorítania, ha nem akarja más kezébe engedni a jöv?t. Kurta lábait csámpásan tartotta a szék el?tt. Kerek hasán felhúzódott a ruha, látni engedte hurkás-sz?rös hasát, köldöke úgy dudorodott ki, mint egy régi, rossz hordó dugója. Ezzel ellentétben, az arcán a fels?bbrend?ség magasztos mosolya virított. Disznószemeivel szúrósan nézett az orvosok felé. Fejetetején meglebbentette a ritkás hajat egy légáramlat. A teremben halk fújás hallatszott, az elfojtott kacagások szusszanása. A kommunikátorok újítottak, mára a terem elrejtett helyeir?l minden irányból halk zene szólt. Hárfák és fuvolák feleltek egymásnak, kiszámítottan harmonikusan. A szabályos meditatív zene átjárta a termet, és a hallgatók fülét, de a szívüket azonban nem tudta megérinteni a jelenlev?knek, ebben a zenében nem volt élet. Szabályok alapján, szabályok szülték ezt a muzsikát, nem emberi érzelmek, nem emberi ösztönök, csak emberi, gépies tudás. Az ismétl?d?, monoton kérdezz-felelek hangzás gyermekes volt, és célszer?tlen. Zenének szánták, zaj lett.

  Tzswen a keletr?l jött építész szinte vonaglott kínjában ett?l a m?zenét?l. Az ? lelkében a muzsika szárnyalt, zenehíd lakott a szívében, híd Isten és ember között.

Itt nem volt módja, hogy élete értelmének, a muzsikának éljen. Itt nem volt rá lehet?sége, hogy ezt a hidat megépítse, odanyújtsa az emberek lelkének. A kifejezhetetlen zene betöltötte egész valóját, zsongtak, búgtak, kacagtak és sírtak benne az elfojtott dallamok.

Itt kijelölt kommunikátorok szerkesztették a zenét.

Itt a legnagyobb szobrász is széklábat faragott.

Itt a legnagyobb fest?m?vész is kosarat font, ha a zsarnok úgy akarta. Úgy akarta.

     A kommunikátorok behozták az aranytálat, rajta a bódító növénydarabokat.

Chikchan kezébe vette a tálat, felmutatta a fény felé, most eltalálta a megfelel? helyet, szöget, megcsillant rajta a fény. Önelégülten nézett végig a papok arcán.

A kommunikátorok rajongó tekintettet álcáztak maguknak, így néztek az önjelölt bálvány felé. A papok sorra elléptek a trón el?tt, vettek egy darabot a növényb?l és tekintetet váltottak urukkal és parancsolójukkal.

  Etz’nab most lesütötte szemét, nem akart újabb villongást, az új szívet vágyó beteggel. Ik’ szemébe nézett Chikchannak, kutatta a szembaj nyomait, meglepve látta mindkét szeme fehérje tiszta, a sárgásbarna pupillája élénken csillog. Újra mindenki a helyén ült, moccanatlanul, szájukban olvadozott a mámor. A kommunikátorok elhallgattatták a monoton hangváltásokat, a beálló csendben feltünt a bejáratnál a Szelídek közül egy, aki visszaérkezett közéjük végre. Hátrament az utolsó padsorba és elfoglalta helyét. A rituálé folytatódott.

    Az építészek az újra a leend? épületek tervezetit mutatták. A papok most már beleegyezve járták végig gondolataikkal a kialakításra, építésre szánt elgondolásokat. A vegyészek két megoldást javasoltak az oxigén növelésére a légkörben. Az egyik a tó vízét mutatta, amit éppen ionizálják a vizét, oxigénre és hidrogénre bontják. Elpusztult vízinövények, fulladozó halak képe cáfolta, a pusztító elgondolást. A zsarnok habozott. Csökött agyával nem tudta belátni ennek az eljárásnak hosszútávú következményeit. Aranyból font kötelet ajánlott az elektromosság vezetéséhez. A vegyészek sietve elfogadták. A fizikus papok véresre marták fogaikkal saját szájukat, a némaságot csak így tudták ajkaik mögött tartani. A másik elgondolás a tengerhez vezetett, algafajból zselatinra lenne szükség els? lépésben. A továbbiakat már nem engedték elgondolni sem, az uralkodót szolgáló sziszeg? csúszómászói. Az emberi tartásukat el megtartott tudós papok gyomra összesz?kült, beleik megfacsarodtak a szenvedést?l.

    A kommunikátorok a Megmenekülés Napjának ünnepi el?készületeit ismertették. Táncolók tarka hadát vetítették, színes felvonulást a szabad tereken, n?ket és férfiakat együtt.

  Az orvosokban felmerült az utolsó lélegzetüket kilehel? táncolók képe. Ebben a ritka leveg?ben járkálni is elegend? volt. A kommunikátorok mit sem tör?dtek ezzel, ételt, italt mutattak, zsongító b?ség? ételt, részegít? italokat A raktáros papok nem láttak át könnyeiken.

  Chikchan ujjongva mutatta az áldozatot, ahol ifjú szívet áldoznak Osirisnek, a bazaltból faragott oltáron. A beszívott leveg? mindenki tüdejében rekedt, a szemek tágra meredtek. A bódító növény hatása sem tudta elcsitítani a riadalmat szívükben. A terem megtelt a félelem energiáival, pattogni kezdtek a falakról a k?mozaik apró homokszemei.

  Chikchan úgy érezte, máris új szívet kapott, ereiben újult er?vel iramodott a vér. Ágyékát átjárta a rég nem érzett bizsergés, asszonyra vágyott, vagy fiúgyermekre. Megvilágosodott sötét elméjében az akarat, fiú utódot akar egy asszonytól. Az asszonyok közül, a legszebb virágtól. Rémülten nézett körbe, nem tudta kivetítette-e gondolatait, vagy magában tudta tartani. A papok szemeit kutatta, de nem olvasott ki rémületnél több gondolatot bel?lük, a tehetségtelen, testi érzelmekre szoktatott agyával. Egyedül Etz’nab arcára ült ki az undor. A kommunikátorok Twzsent célozták meg sugalmukkal.

– Énekelj! Énekelj!

   Tzswen felállt ültéb?l, felemelte fejét a kupolán bevilágító fény felé, lassan dúdolni kezdte a lelkében ?rzött szimfóniát. Zsongása betöltötte a termet, betöltötte a szíveket, ki?zve bel?lük a félelmet, rémületet. Betöltötte a teret és a szíveket a szépség, a harmónia, a boldogság színeivel. Felemelte az emberi lelkeket Istenükhöz. Egyedül a trónon ül? dobolt ujjaival, ez a híd nem az ? istenéhez vezetett, így várta türelmetlenül, megvet?, gúnyos arccal, összeszorított álkapcsokkal, hogy befejez?djön az ének. Tzswen leült. A beállt csendben felállt a távolról érkezett szelíd. A kommunikátorok jelezték neki, arccal forduljon szembe a papsággal.

  Benik lassan megfordult, szemét lehunyta. Gondolatait a távoli zöld szigetre irányította. Felvillant a völgy, virágában üdén, majd termésében éretten, zöldsmaragd ruhában, barna-tarka, sárga-vörös színeivel a megfogyatkozó faleveleknek, az él? fák hajladozása a suttogó szell? simogatásában, a hegyi patak gyors sodrásával sodródó avar színes kavalkádja, felsejlett csengetty?z? csilingelése a patakcsobogásnak. A gördül? kavicsok fényvisszaver?dései, az osonva úszó rágcsálók és nagy test? szivárványosan szép halak rajza a víztükrön, a kék égen átsuhanó tünde-bárányfelh?k hömpölyg? gyengéd formái, a csörtet?, lopakodó állatok sziluettje a sárga-zöld füvön. Lepkék csillogása csillant, agyarak villogása villant. Felmerült az elmékben az emlék, betöltötte bens?jüket az élet illata, felmerült az agyakban az élhet?ség látomása.

  Benik folytatta:

Megjelent Sebzett szikár, görnyed? alakja, a Medve s?r? bozontként, a Farkaskölyök tehetetlen sz?rgombócként, Csimpaszkodó amorf formájával, Süld? meghökkent képpel, a barlang víztükrében. A szarvas párviadala n?stényéért, köd lehelete az alkonyi félhomályban. A t?zokádó öklendezése, hányása, a Föld undorodó remegése, szétnyílása, a múlt temetése, t?zzel, sziklával, földcsuszamlással. Benik láttatott mindent, amit ? látott. Mutatta, hozott mézet, gyümölcsöket, hozott növényeket, hozott gyémántdarabokat, ökölnyi nagyokat, hozott… hozott… hozott… mutatta, láttatta. Megéreztette a lélek felüdülését, feltölt?dését, az áhítatot, a Mindenható közelségét éreztetvén teremtményeiben.

A papok mohón fogadták be a régi világ üdvözletét, újuló sóhajokkal, újuló reményeket szítottak magukban a visszatérésre, mások jóles?n gondoltak az itt maradásra a javak b?ségében. A lélek és test élvezeteinek b?ségében.

Megjelent az elmékben és a lelkekben a mohóság, az a mohóság, ami a halálfélelem démona. Benik megmutatta Sebzett dermedt mozdulatlanságát, majd mozgékonnyá vált ujjait, hanggyakorlatait. A papok felderültek, lábukkal csusszantottak a padlón kacagás helyett. A kommunikátorok csendre intették ?ket, Beniket pedig a távozásra.

  Az ifjú úgy lebbent ki az ajtón, mint egy fehérgalamb, a papok látni vélték kezében az olajágat, amint azzal Benik szelíden integet.

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző SV 59 Írás
A nevem nem titkos, nem rejtőzködésből 'SV', ami az írásaim fölött áll, hanem tisztelgés Verő László emléke előtt. Verő Lászlóval együtt kezdtük tervezni és létrehozni a 7torony-t..., egy másik laptól jöttünk és hoztam a régi nick-nevemet. Nem vagyok rá képes, hogy megváltoztassam. A változtatással mintha elfogadnám, hogy Ő már nincs. Pedig itt van, lélekben mindig velünk marad. Így tisztelettel kérem a megértésüket! Sike Valéria