SV : A szomjúhozó 8/1

8./1

 

A Lány nekiiramodott a bozótosnak, futott lélekszakadva, farkasokkal a nyomában.

  Morgó iszonytató hörgéssel két lábra állt, teljes erejéb?l rávetette magát a szembenállóra, maga alá temette súlyával.

  Sebzett hallotta a lelkében a hangot, amely zsákmánnyá tette támaszát, vezet?jét, Morgóst.

  Az Érkez? kimászott a medve élettelen teste alól.

  Sebzett torkából felszakadt a sikoly. Ajkai közül kitört a szó: jaaaaaaaaaaaaaaaaj! Vitte a víz  a jajszót feler?sítette a túlparton, egy pillanatra abba hagyták a legelést az állatok, egy pillanatra elhallgattak a csivitel? madarak, egy pillanatra betöltötte eget és a földet az emberi jajongás.

  Az Érkez? ököllel tarkón vágta a zokogó embert, az kábán a vízbe hullt. Farkaskölyök a semmib?l termett a vízben, megragadta az ember bozontos üstökét éles fogaival, kivonszolta a partra.

  A Lány lapult a bokrok között a többi farkassal, leveleket kotortak magukra, elrejtette ?ket a száraz, magas f?féle.

  Süld? érkezett vissza reggeli körútjáról, egyenesen a folyóhoz tartott. Meglátta az idegeneket, megállt, orrát magasra emelve szimatolt. Megérezte a szagukat, hasra vetette magát, kúszni kezdett feléjük, úgy, mint akit magához vonz a veszély.

  Az els? Érkez? lehajolt, nyakánál fogva felemelte Süld?t, lépett párat a csónak felé, majd lendülettel beledobta az embert.

Visszamentek járm?vükbe az idegenek, visszatértek a hajóhoz. Hamarosan új hullámok verték a folyó martját, amikor hangtalanul lemerült a hajójuk a víz alá.

  A Lány apjához futott, hátára fordította. Orrát orrához szorította, kereste az élet illatait. Sebzettb?l újra kiszakadt a jajszó. A Lány magához húzta, karjaiba vette, apja bozontjából szedegette a beleakadt f?szálakat, mély torokhangon morgott hozzá. A farkasok körben álltak, mozdulatlanul. A folyó vizér?l nagy madarak röppentek fel, majd csaptak le újra.

  A föld újra remegett a hatalmas állatok lépteit?l, a bokrokat kecskék legelték, a f?ben az ürgefélék álltak két lábra, kémlelték, fenyegeti- e veszély ?ket és kicsinyeiket.

  Hirtelen felh?t hozott a déli szél, hamarosan eltakarták a perzselni készül? napot, terhükkel eltelvén kiengedték a szomjúhozó földre. Szálas es? hullt, egyenes, mint a f?, s?r?, mint a bokrok, elterült a földön, mint a futónövények, miel?tt mohó kortyokkal elnyelte a talaj. Az ég könnye hullajtása nem tartott soká, csak éppen addig, ameddig jól lakott a bánata vizével a föld.

  A falka összever?dött újra Morgó teteme körül. Sebzett és a Lány talpával ütemes dobbantásokba kezdett, hogy felriassza a fekv? testet. A farkasok mells? lábukkal dobbantottak felé, mint ahogyan fajtatársuk felé dobbantanak, ha az a területükön vadászik. Morgó nem mozdult. Sebzett fél karjával odavonszolt a tetemhez egy kiszáradt fatörzset, rugdosni kezdte, a fa nagyokat puffant talpa alatt. A lány felfogott egy dárdát a homokból azzal húzott er?seket a fatörzsre.

Minden hiába, a medve nem riadt fel, nem mordult fel, nem indult el a védelem helye felé. Magukra maradtak.

   Az ember meg a lánya. A lány szívében a vágyakozással a fehér idegen után, kivénhedt ?rz?jével, Kölyökfarkassal és a falkájával.

   Sebzett, sebzett testével, gyilkolástól retteg?vé vált lelkével, örök félelmével a legy?zettetést?l. Ott maradt két emberféle folyóparton: a férfi és a n?.

   Sebzett már kelt át a vízen gyötört testének sebeinek enyhítésért. Most újra ott állt a víz el?tt, nézett hunyorgó, sokat látott, keveset látó szemmel a túlpart felé.

Megrázta magát, próbálta lerázni magáról a súlyt, ami ránehezedett. Nézte a vizet. Vágyott belépni,  átevickélni a túlpartra. Óhajtotta a túlparti  enyhülést. Remlte a túlparton a nyomástól való szabadulást. Kívánta, szomjúhozta, mint a kiszáradt föld az es?t arégen elveszett újra megtalálását. Kérd?n nézett a lányára. A Lány Kölyökfarkast nézte. A farkasok az idegenek h?lt nyomait szaglászták, izgatottan, felajzottan. Kölyökfarkas belevetette magát a folyó megcsendesült vizébe, kapálódzva úszni kezdett a távoli túlpart felé. N?sténye, kölykei követték. A Lány lépdelni kezdett a sekély vízben utánuk, hátra-hátra tekintve megvénhedd apjára. Sebzett Morgó bundájához simulva elcsendesülten szuszogott.

   A Lány feltámogatta, maga el?tt lökdösve a vízhez irányította. Sebzett sután úszni kezdett, majd hagyta, hagy sodorja, vigye magával a víz árja.

  Széles volt és sodró a folyó. Sebzett tétova lábkapálódzással, sete-suta kalimpálásokkal tartotta a víz felszínén magát. Lélegzete meg-megszakadt, mialatt a túlpartra ért, hagyta, hogy kivesse a víz, mint egy darab fát.

Az alkony nélküli este leszállt a magasságból, a forró homok Sebzett teste alatt kih?lni készült, pattogott, csengett a lég. Madarak rikoltása ritkult, különös vonyításokat hozott az esti szell?, új szagokat, új illatokat.  Sebzett belekotort a puha, lágy homokba, vackolt. Belekuporodott a kotorékba, magára kaparta a meleg homokot, elcsitult testi fájdalommal, elcsendesült lelki fájdalommal elaludt. ?rz?n virrasztottak felette az új ég, új csillagjai. A párás hajnalban dideregve ébredt.

  Itt a napkelte rózsaszíne nehezen derengett át a gomolygó párán, itt hajnal mosolygós kedvessége morcos, durcás, csipkel?d? ébreszt? lett. Sebzett felegyenesedett, lerázta bozontjáról a homokot, dobbantott lábaival, rikoltozott.

Elindult hálóhelyét?l, elindult a nagy folyamtól, vonzotta a tiszta víz illata, amit felé sorodort a légáramlat. A pára utolsókat lélegzett a f?vön, a bokrokon, ritkás fák ágain, majd elillant.

 A túlparton a föld sima volt, lapos, mint a rét, az, ahol Sebzett hamarább biztonságban érezte magát, ahol elfért kacska karjával, er?s kezében a k?hegy? dárdájával. Sima volt a terep, mint akitaposott, elhagyott rét. Ment, haladt a száraz földön, talpa alatt a repedezett föld elmállott. Fejét magasra emelte, kémlelte a láthatárt, ami itt oly távolinak, oly elérhetetlennek t?nt, mint még soha sebzett test?, tépett lelk? ember el?tt. Lehajolt egy er?s, marokra való k?ért, rálépett egy vastag, sima ágdarabra, megállt, fejében képet rajzolt, körbevizslatott, mivel kötözhetné oda, a k?darabot a nyélhez. Nyers inda leveleit vesztve kínálta magát a bokorra teker?dve, az Apa foggal, karommal tépett róla, kettéhasította egy töréssel a nyelet, beleer?ltette a k?darabot, fogával tartva az indavégét er?s, ügyes kézzel körbecsavarta a nyélen és a kövön. Elégedetten nézte m?vét.

   Folytatta útját a k?baltás ember. Indult, elindult, hogy gy?zzön, gy?zzön az élet, gy?zzön a halál felett, elindult legy?zni a végtelen természetet. Elindult az úton, ami mind távolabb vezetett teremt?jét?l.

  Megs?r?södtek a bokrok, a száraz füvet él? zöld váltotta fel, simán simult az Apa lába alá. Elzárta útját a s?r? növényzet, ám az ember már nem csak állatot, növényeket is tudott gyilkolni. Nagyokat ütött baltájával a vastagabb ágakra, amik keserves reccsenéssel törtek meg el?tte. Haladt.

  A Nap kajánul hátulról sütötte heges, sz?rös hátát, kísérte a törekv?t. Az Apa hátra-hátratekintett, tetten akarta érni a simogatót. Fejét magasra emelve, ajakait összeharapva, magasra húzott orral szaglászott a légben. Víz illatát érezte a leveg?ben, meggyorsította lépteit. Hamarosan megcsillant a bokrok ágai között a tó zöld színe. Futni kezdett felé, mit sem tör?dve a visszatartó, kapaszkodó, simító, tép?, belé akadó ágakkal a szomjas ember. A tó h?s vize befogadta, h?sítette tikkadt testét, alámerülve kortyolt, felemelkedve ivott, lefetyelte a vizet, kezéb?l szájához emelte, csillapította szomját.

  A Nap az égbolt tetején, mintha megállt volna, mintha összpontosította volna összes gyújtó, melegít? erejét, izzón sugárzott a tájra. Elcsitult a melegt?l rezg?-remeg? leveg?ben a bogarak zümmögése, elcsitult a füvek között a kisállatok viháncolása. Elhalkult a madárdal, elhallgattak a nagy négylábú vadászok, ernyedt csend ereszkedett a tó köré.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:47 :: Adminguru
Szerző SV 59 Írás
A nevem nem titkos, nem rejtőzködésből 'SV', ami az írásaim fölött áll, hanem tisztelgés Verő László emléke előtt. Verő Lászlóval együtt kezdtük tervezni és létrehozni a 7torony-t..., egy másik laptól jöttünk és hoztam a régi nick-nevemet. Nem vagyok rá képes, hogy megváltoztassam. A változtatással mintha elfogadnám, hogy Ő már nincs. Pedig itt van, lélekben mindig velünk marad. Így tisztelettel kérem a megértésüket! Sike Valéria