Xocsitl várt. Várta a maninik visszatérését,
ám ? késlekedett. Már újra elment fényes szekerén más vidékekre a
Fenséges-ragyogású, felt?nt az ég királyn?je fehérarany köntösében a bíboros
égen, de a maninik nem jött vissza.
Xocsitl végzett napi
munkájával, ellátta titkos kedvencét eledellel, végigjárta csenevész növénykéi
ágyásait, betakargatta növénytakaró kelmékkel, felszabadította a h?adó vegyi
folyamatokat a h?tároló zselatinzsákokban. Tett-vett szobájában, jött-ment,
járkált. Odalépett a szárnyék mellett árválkodó fácskához, törzsének nyomta
karját, a maniniket szólította gondolataival.
– Hozd! Hozd! Hozd a leánykát,
hozd! – Nem érzett választ.
Leguggolt mindkét karjával
átölelte a gyenge törzset, homloka koccant az akarattól a fakérgen.
– Halld! Halld! Hozd! Hozd!
Hozd a leánykát, hozd!
Leomlott a csemetesorból alig
kin?tt fa alá, elfeküdt, energiáit összpontosította.
Támasztotta szívében új lángú,
nagy parázsú tüzét a szeretetnek, a leányka felé irányította gondolatait.
– Szeretlek. Szeretlek.
Szeretlek, mint Isten is szereti gyermekeit, szeret engem is, téged is,
szeretlek én is. Állj fel, mozogj! Gyere a tóhoz, ott várlak, gyere, gyere
kicsim, gyere…
Xocsitl nem tör?dött a
maninikkel, ment nyíl iránt célja felé. Törékeny alakja oly er?t sugárzott,
káprázatnak vélte, aki látta.
Ösvénye a tóparthoz torkollott, egyenesen a
maninik csónakjához. Az asszony gyengéd simogatással küldte a vizet a csónak
mögé, meg sem csobbantva az evez?ket. Gyenge karjából úgy ment át akarata a
haladásra, hogy a víz is hálásan csacsogott vissza. Az asszony dalt dúdolt,
ezeréves dallamra, az anyák szívében fogant kotta szerint:
– Megyek kicsim, megyek,
megyek kicsim, megyek,
már is, már is,
mindjárt ott leszek.
Az örök Anya teljes fénypompában ragyogott
fel a horizonton, megnézte magát a tó mélykék bársonyában, fehéraranyhidat
rakott reája, kicsiny leánykája Xocsitl csónakja elé. A másik parton kih?l?
erekkel, ott hevert a kisleány. Kopasz fejetetején a meghagyott tincs sz?kén
aranylott a ráes? holdfényben. Nyeszlett kis keze-lába szétvetve, fejletlen
mellkasán félrecsúszva a fiúknak sz?tt subája, bordult, elkeskenyedett ajakai között
sipítva tört ki a leveg?. Orra kihegyesedett már, úgy, mint akit már elért a
saját halálának szaga. Az asszony felölelte a tehetetlen testet. Ruhája alját
felhajtotta reá, bölcs?ként tartott térdein ringatva, evezett vissza az
élettelen testtel az élet vizén.
Evezett
lágyan, evezett céltudatosan, biztos tudással a gyógyításra.
